Rainer M. János:
Döntés a Kremlben, 1956
[...]
„Mi segítséget nyújtunk, és rendet csinálunk” – október 31.
Az Elnökség tanácskozását mint rendesen, Hruscsov nyitotta meg. Magyarországgal kapcsolatos, de látszatra mellékes témában adott tájékoztatót: a Gomulkával Bresztben tartandó találkozóról, a „lengyel és a magyar helyzetről”. Azután hirtelen (a feljegyzéseket készítő Malin el sem különítette) áttért a magyar helyzetre: „Felül kell vizsgálni az értékelést, a csapatokat ne vonjuk ki Magyarországról és Budapestről, kezdeményezően lépjünk fel a rend helyreállítása érdekében Magyarországon.” Az Elnökség vitájának – legalábbis látszatra – legalapvetőbb, drámai fordulata következett, életbe lépett az október 28-i forgatókönyv. Mi változott egyetlen éjszaka alatt? Emlékirataiban Hruscsov egy magányos, álmatlan hajnalról tesz említést a döntés megváltoztatása előtt. Ha a hajnalt Hruscsov álmatlanul és egyedül töltötte is, nem lehetetlen, hogy találkozott az ülés előtt néhány vezetőtársával. A „keményvonalas” álláspont híveit illetően nem kétséges, hogy milyen irányban igyekeztek befolyásolni az esetleg láthatóan elbizonytalanodott Hruscsovot.
Hruscsov indoklása egyébként inkább arra vallott, hogy az előző naphoz képest semmi sem változott – saját véleményén kívül. Nincs nyoma például annak, hogy a magyar helyzetről (beleértve esetleg a Köztársaság téri ostromot) bármilyen információ került volna az Elnökség elé. A telefonbeszélgetés óta Mikojan nem küldött újabb jelentést. Nincs nyoma az amerikai állásfoglalás hatásának. Nincs nyoma újabb kínai véleménynek, tanácsnak. Nem kerültek szóba a szuezi válság legújabb fejleményei, az angol-francia csapatok harcbaszállása. Zsukov nem adott újabb katonai tájékoztatást. A KGB még mindig Budapesten tartózkodó vezetője, Szerov sem jelentkezett ismét.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Hruscsov, vagy mások nem tekintették át mindazt, amit a felsoroltak a korábbi napokban Budapestről jelentettek. (Például a többpártrendszerű, koalíciós kormány megalakulását.) Nem jelenti azt, hogy ne gondolkoztak volna el Dulles beszédének lehetséges értelmezésén. Ne tűnődtek volna el hosszan Liu Sao-csi előző napi véleményén. Annyi bizonyos, hogy ezekről a feljegyzések semmit sem tartalmaznak, illetve egyetlen mondat utal a magyar kormány (illetve, moszkvai értelmezésben: a kommunisták) gyengeségére („...mi elébük mentünk, de most nincs kormány.”). Ezt az információt azonban leszűrhették az előző napok jelentéseiből is, különösen Mikojan és Szuszlov utolsó ismert, október 30-i táviratából. A „liberális alternatíva” éppen azt követően lendült akcióba.
Hruscsov lényegében egyetlen dologról beszélt, még a vázlatos feljegyzésből kiviláglóan is hosszan, többszöri ismétlésekkel, s ez a birodalmi presztízs védelme. A Magyarországról való katonai kivonulás a Szovjetunió gyengeségét tanúsítaná, és ezt a helyzetet mások kihasználnák: „...ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel és támadásba lendülnének. ... Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is.” Magyarországot tehát a szuezi helyzettel állította összefüggésbe, amelyet ezen a napon eldöntöttnek tekintett – a következő napokban ki is vonták a szovjet katonai tanácsadókat a térségből. A súlyos tekintélyveszteség belpolitikai vonatkozását Hruscsov ugyancsak hangsúlyozta: „(A kivonulással) pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket.” Utalása persze aligha a párttagság tömegeire vonatkozott, sokkal inkább a vezetésre befolyást gyakorolni képes „körökre”, mindenekelőtt a hadseregre, az állambiztonságra, az apparátusra, ily módon egy esetleges hatalmi harc, szakadás veszélyére hívta fel a figyelmet.
A jelek szerint döntésében nem játszottak döntő szerepet az utolsó napok magyarországi fejleményei, vagy legalábbis Hruscsov érvelésében nem nagyon jelentek meg. Alapvetőnek a világhatalmi pozíció védelme és a vezetés egységének megőrzése bizonyult. A többi döntéshozatali szempont és preferencia (az ideológia, az arculat megőrzése, a tiszta katonai-stratégiai érdek stb.) ezek szerint Hruscsov gondolkodásában a keményvonalas döntést kielégítően nem indokolta. Később, november 4-e után ennek a „filozófiának” alapján cselekedett Hruscsov, visszaverve a kemény vonal más, ideológiai frontokon indított támadását.
A feljegyzésből kiderül, hogy Hruscsov nem vitára terjesztette be javaslatát, hanem fejében a 28-i forgatókönyvvel, kész intézkedéssorozatot ismertetett. Alapelemei a szövetségesek tájékoztatása, „megbeszélés” Titoval, az új politikai központ (ezt most, még mindig az orosz forradalom és polgárháború terminológiájával, „ideiglenes forradalmi kormánynak” nevezte) személyi állományának kiválasztása, a hadműveleti terv kidolgozása és a szükséges dokumentumok (az ideiglenes kormány felhívása és a harcba induló szovjet csapatok számára kiadandó parancs) elkészítése.
Hruscsov általános indoklásának végén, az eddigi gyakorlattól eltérően, afféle szavazásra került sor. Ebben csak a jelenlévő elnökségi tagok, a szavazati joggal rendelkezők (Hruscsovon kívül Bulganyin, Molotov, Kaganovics, Vorosilov és Szaburov) vehettek részt. Rendhagyó módon a csupán póttag Zsukov is részt vett a szavazásban – bizonnyal nem véletlenül. valamennyien, így Szaburov és Zsukov, a „liberálisok” vezéralakjai is egyetértettek.
Ez után gondolkozott el az első titkár a néhány gyakorlati teendőn. Először is azon, hogy ki is legyen az „ideiglenes forradalmi kormány” feje. Az általános döntést követően Hruscsov ismét bizonytalannak mutatkozott. Előbb Kádárt említette, majd („(Mégis) az a legjobb, ha helyettes lesz”) inkább Münnich kezébe kívánta összpontosítani a végrehajtó hatalom legnagyobb részét („Münnich legyen a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter.”) Ez a meditáció egy formailag mégiscsak szuverén ország vezetőjének személye fölött (amely nyilván hosszabb ideig tartott, hisz Malin csak a kulcsmozzanatokat rögzítette!) leginkább egy másodosztályú gyarmat helytartójának kijelöléséről tartott koronatanácsra emlékeztetett.
Talányos mondat következett: „Ezt a kormányt meghívjuk, mondjuk, a csapatok kivonásáról folytatandó tárgyalásokra és megoldjuk a kérdést.” (Az oroszban: Eto pravityelsztvo priglaszity to li na peregovorü o vüvode vojszk i resity voprosz.) Mi jutott hirtelen Hruscsov eszébe? Hogy előző nap a nyilatkozat kijelentette, tárgyalhatnak a csapatkivonásról – de ezt majd Münnichhel (Kádárral) kell elintézni, akik majd nem ragaszkodnak ehhez túlságosan, és a kérdés így „megoldódik”? Vagy netán az, hogy Budapesten van egy másik kormány, s azzal is tenni kell valamit, hiszen Nagy Imre nem „simítható” bele zökkenőmentesen az október 28-i forgatókönyvbe? A megtévesztő céllal folytatandó csapatkivonási tárgyalások, az időnyerés, vagy éppen a kormány tárgyalások ürügye alatt történő elfogatásának, a tököli csapdának ötlete pattant ki agyából (persze nem véletlenül, hiszen hasonló esetet maga Hruscsov is ismert)? A következő mondat („Ha Nagy beleegyezik, vegyük be miniszterelnök-helyettesnek.”) logikailag kétségtelenül inkább ez utóbbi értelmezést támasztja alá...
A kétségek eloszlottak, a végrehajtás terve tisztán állt Hruscsov előtt. „Münnich segítséget kér tőlünk, mi segítséget nyújtunk, és rendet csinálunk.” Summázatként Hruscsov megismételhette volna a nyugtalankodók (ha még akadtak volna) megnyugtatására azt, amit a javaslattétel summázataként mondott: „Nagy háború nem lesz”...
Egyetlen ember akadt Szaburov miniszterelnök-helyettes személyében, aki a Malin-feljegyzések egyik legtalányosabb mondata szerint („A tegnapi nap után mégiscsak üresség van”; az oroszban: „Poszle vcserasnyego dnyja vszjotaki pusztota”) megpróbált a szavazás ellenére is a „liberális” irányvonal mellett érvelni. A maga módján ő is Hruscsov érvrendszerét használta, amikor az enyhülési politika megakadására figyelmeztetett [„(Lépésünk) igazolja a NATO-t.”] De úgy tűnik, senki sem állt mellé. Molotovtól ezt a legkevésbé sem volt várható, ő Szaburovnak válaszolván azonnal bírálta is az előző napi döntést. Érdekes módon Vorosilov, Bulganyin és Zsukov Malin szerint ugyanazt mondták: „Vissza kell utasítani, hogy felülvizsgáljuk álláspontunkat.” Lehetséges, hogy az előző nap után például Zsukov ezt úgy értette, hogy a Nyilatkozat elvei – úgy általában – érvényben maradnak. Sajnos a feljegyzés éppen ezen a ponton „tömörít” leginkább. Annyi azért világosan kiderül, hogy az ülés végére már senki sem vitatkozott Hruscsovval.
Immár tényleg csupán a határozatok véglegesítése maradt hátra. Kijelölték a Bresztbe és Titohoz, Brioniba utazó küldöttek személyét, üzeneteket fogalmaztak, meghatározták az elkészítendő dokumentumok körét (az ellenkormány felhívása és a csapatokhoz intézendő napiparancs), kijelölték a „szerkesztő bizottságot”. Ismét szó esett feltehetőleg arról a korábbi javaslatról, hogy újabb elnökségi tagok utazzanak Magyarországra. Feltérképezték az ellenkormányba számításba vehető személyeket (Malin a később valóban miniszteri posztot elfoglalókon – Apró Antal, Horváth Imre – feljegyezte Kiss Károly és a moszkvai nagykövet, Boldoczki János nevét is). Ami nyitva maradt, az az új magyar „ideiglenes forradalmi kormány” vezetőjének személye: az ülés végére „befutott” a Moszkvában (esetleg a Kreml épületében) tartózkodó volt magyar pártvezetők, Rákosi, Hegedüs és Gerő véleménye. Valamennyi bukott politikus Münnich Ferencet javasolta – lehet, hogy éppen ez a tény késztette Hruscsovot újabb meggondolásokra...
„Ha Magyarország az imperializmus bázisává válik, akkor nincs vita”
November 1–2.
A következő két és fél napot Hruscsov a szövetségesek és Tito tájékoztatása céljából Moszkván kívül töltötte. Távollétében az Elnökség tovább ülésezett, folytatta az október 31-i határozat részfeladatainak kidolgozását. E két ülés története a feljegyzések alapján úgy summázható, mint az érdekelt, de a döntésben részt nem vevő kulcsszereplők meggyőzése a határozat helyességéről.
Anasztaz Mikojan még október 31-én megérkezett Budapestről és magától Hruscsovtól értesült a „liberális” alternatíva elvetéséről. Az éppen körutazására készülő első titkárt meglepte kiküldöttjének heves tiltakozása a határozat ellen – Hruscsov emlékiratai szerint Mikojan egyenesen öngyilkossággal fenyegetőzött –, de világosan megmondta neki, hogy a döntés végleges, azzal mindenki egyetértett, és megváltozatása ezért reménytelen.
November 1-jén Mikojan mégis megpróbálkozott ezzel az Elnökség ülésén. A Magyarországgal kapcsolatos vitát a Budapestről visszatértek (Mikojan és Szuszlov mellett Szerov) beszámolóival nyitották meg. Mikojan kezdte a sort, de a helyzetről csak röviden szólt, inkább a határozatról (amelyet formálisan csak a jelentések után ismertetett a Hruscsov távollétében elnöklő Bulganyin) fejtette ki véleményét. Felszólalásában – post festa – megfogalmazta a „gyengített liberális alternatívát”: elkerülni a beavatkozást, politikai támogatással legalább 10-15 napra haladékot biztosítani Nagy Imre kormányának a helyzet stabilizálására, s csak azután dönteni a csapatokról, az erő alkalmazásáról. Azt tehát Mikojan is, a „liberálisok” is érzékelték, hogy a budapesti kormány (már persze moszkvai szemmel) veszélyes irányba mozdulhat el, és ő is megvonta az általános politikai határt: „Magyarországot nem szabad kiengedni a mi táborunkból.” Utalt arra is, hogy honnan ered a nyomás a kemény vonal támogatására: „Most ne vesszünk össze a hadsereggel.” Végeredményben a „liberális” csoport válságérzékelése és megoldási javaslata ugyanolyan pragmatikus meggondolásokon is nyugodott, mint az október 31-i határozat.
Mikojan kezdeményezése már eleve kudarcra volt ítélve. Először is a magyar fővárosból visszatért többi szovjet vezető sem támogatta. Szuszlov elsősorban a helyzet labilitását húzta alá és határozottan a katonai megoldás mellett tört lándzsát. Ugyanígy tett Szerov KGB-főnök is, aki ellentétben Szuszlovval, „előre tekintett”, s hangsúlyozta Nagy Imre és a felkelők kapcsolatát, valamint, hogy „a megmozdulásokat alaposan előkészítették”. Ezt követően közölte hivatalosan Bulganyin az előző napi határozatokat, majd átadta a terepet az Elnökség többi tagjának, akik egyöntetűen a megszállás mellett foglaltak állást. Hasonló értelemben nyilatkozott a Magyarországról ugyancsak Moszkvába visszaruccant Konyev marsall is. Szuszlov valósággal megkönnyebbült, hiszen négy napja személyesen is tapasztalta az Elnökség teljes bizonytalanságát. Ennek immár nyoma sem volt: „Most világosabb lett a helyzet.” Egyedül Zsukov utalt az október 30-i nyilatkozat elveire, amelyek hozzájárulnak majd ahhoz, hogy minden „rendbe jöjjön”. De ez már csak tényleg utalás volt. Zsukovból ekkor már inkább a marsall, a parancsnok szólt: „Határozott cselekvésre van szükség. Elkapni az összes gazembert. Lefegyverezni az ellenforradalmat.”
Meglehet, Szuszlov indítványát rögzítette a napirend végén Malin: „Külön kell választani a becsületeseket”. Vagyis gondoskodni kell a „forgatókönyvben” rögzített politikai központ tagságáról. Erre az összetett feladatra az „intézkedési tervet” politikai vezetők (a dokumentum szerkesztő bizottságának feje, Brezsnyev, a helyi tapasztalatokban pillanatnyilag leggazdagabb és politikailag „korrekt” álláspontot képviselő Szuszlov), katonák (Zsukov, Konyev) valamint a KGB (Szerov) dolgozták ki. A későbbiek fényében ez az intézkedési terv nemigen lehetett más, mint az „ideiglenes forradalmi kormány” kiszemelt tagjainak, elsősorban Münnichnek és Kádárnak Budapestről Moszkvába szállítása, velük a helyzet és feladataik ismertetése.
Mikojan még mindig nem tekintette lezártnak az ügyet. Legalábbis ez derül ki abból, hogy a határozattal az ülés nem ért véget. Sepilov hosszabb és immár feltűnően ideologikus nyelven előadott felszólalása után („A jelenlegi helyzet: végbement egy ellenforradalmi puccs, az államrendszer megváltozott, a fő irány a szovjetellenesség, és a fő irányt kívülről szervezik” – persze a pragmatikus érvelés tőle sem állt éppen távol: „Ha nem lépünk az erélyes (cselekvés) útjára, Csehszlovákiában (is) széthullik a dolog”) végül Mikojan is beadta a derekát. Még egy halvány kísérletet tett („Még van három nap gondolkodási időnk, még jönnek a tanácsok az elvtársaktól”), de alapjában még Hruscsov taktikázásával is egyetértett: amíg az „intézkedési terv” kialakul, illetve az „intézkedések” nem kezdődnek meg, addig fenn kell tartani a kapcsolatot Nagy Imrével. A „vita” meggyőzte az utolsó békétlent, s ezzel – legalábbis úgy tűnt – az egyetértés helyreállt a Kremlben.
Már csak az „intézkedések” kulcsszereplőit kellett megtalálni és instrukciókkal ellátni.
Másnap, 1956. november 2-án Moszkvába érkezett Kádár János és Münnich Ferenc, akikhez a Kremlben – Kádár számára valószínűleg kellemetlen meglepetésként – Bata István volt honvédelmi miniszter is csatlakozott. Tanácskozásuk az Elnökség néhány tagjával (csupán nyolcan voltak jelen) a Malin-feljegyzések egyik legérdekesebb darabja.
Kádár hosszú és igen részletesen jegyzetelt beszámolójából úgy tűnik, hogy ha sejtelmei lehettek is arról, hogy miért „kéretik” Moszkvába, ekkor még biztosat nem tudott. Bizonyára arra kérték, ismertesse a helyzetet, fejtse ki véleményét. Vérbeli politikusként mondandóját úgy adta tehát elő, hogy bármifajta végkifejlet esetére „bebiztosítsa” magát. Adott helyzetelemzést mintegy a „kívülálló” szemszögéből, mint megfigyelő, csatlós, aki egyszerűen informálja a birodalom vezetőit. Magyarázta saját lépéseit, megvilágította azok motívumait, mintha afféle „igazoló jelentést” tenne. Máskor egyértelműen a Nagy Imre-kormány és a pártvezetés tényleges tagjaként lépett fel, vállalva a közös döntések felelősségét. Érintette a „megoldás” módozatait, felvázolt perspektívákat, s ebben elég határozottan állást is foglalt, de azt is érzékeltette, hogy mindkét megoldást el tudja képzelni. Közben nyilván figyelt minden mozzanatra, mondandója fogadtatására, megpróbálva kikövetkeztetni, hogy az SZKP vezetői vajon döntöttek-e már, s ha igen, hogyan. „Vendéglátói” azonban ez alkalommal némák maradtak; most őrá voltak kíváncsiak.
Bizonnyal ebből az összetett, szorongó lelkiállapotból is ered előadásának töredezettsége. Az világos, hogy időrendi sorrendben akarta ismertetni a történteket, de minduntalan megállt, részben hogy politikai elemzést adjon, részint, hogy saját benyomásaival illusztrálja a folyamatokat, s végül megmagyarázza, hogy az adott helyzetben ő vagy a kormány mit, és főleg miért tett. Nem kizárt, hogy a töredezettség másik oka abban keresendő, hogy a szovjetek kérdésekkel ostromolták, amelyeket Malin nem rögzített; egy ilyesfajta „kihallgatás” azonban nem igazán valószínű. A feljegyzés „ugrásai” leginkább abból a Malin számára szokatlan helyzetből adódhatnak, hogy az oroszul nem beszélő Kádár szavait tolmácsolták.
Kádár előadásmódjából érezhető az a törekvés, hogy a történteket differenciáltan mutassa be a szovjet vezetőknek. Valószínűleg tudta, hogy mi fontos elsősorban számukra: a hatalmi központ, a kormány, a pártvezetés, a hadsereg vezetőinek magatartása. Ezekről hosszasan beszélt is, de ugyanakkor rámutatott a megmozdulás tömeges jellegére, amelynek nem volt célja a népi demokratikus rendszer megdöntése. Ehhez a mozgalomhoz csatlakoztak, kis számban, ellenforradalmárok – Kádár még a felkelőkön belül is igyekezett különbséget tenni, hivatkozva a Tűzoltó utcai felkelőkkel történt találkozására. Értékelése tehát nagyjából az október 28-i fordulatot közvetlenül megelőző pártvita egyik, akkor Nagy Imréhez közelálló álláspontját tükrözte. Az október 28-a utáni politikai lépéseket alapjában véve mind taktikai okokkal magyarázta, vagyis politikai „fejlődése” itt, október 28-án „megállt”, és elvált Nagy Imréétől. A tömegmozgalom elemzése során Kádár közvetve súlyosan bírálta a Gerő-vezetést, de a szovjeteket is, mivel a fegyveres beavatkozással a mozgalom más dimenziókat kapott.
Hosszan beszélt a koalíciós kormányról. Itt véleményében gondolkodása még korábbi rétegei jelentek meg: a koalíciós periódus kommunista vezetőinek mélyenfekvő bizalmatlansága és lenézése partnereivel szemben. Ezt csak erősítette személyes benyomása az MDP szervezeteinek és kádereinek teljes széteséséről, noha a funkcionáriusok harci veszteségét alaposan túlbecsülte. (Érdekes, hogy egyetlen szót sem ejtett a Köztársaság téri ostromról.) A koalíció esélyeit Kádár borúlátóan ítélte meg, elsősorban a kormányon kívüli jobboldal nyomásától tartott. Hasonló „zsigeri” bizalmatlanságról tett Kádár tanúbizonyságot a forradalom által kulcspozícióba helyezett katonai vezetőkkel szemben, ami nyilván nem tévesztette el hatását az erre különlegesen érzékeny Elnökségben.
Részletesen és a valósághoz nagyjából híven számolt be a kabinet november 1-jei döntéseiről, a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegességi deklaráció „válaszjellegéről”, hosszasan ecsetelve a szovjet vezetés kétszínű magatartását és különösen Andropov hazug manővereit. De érzékeltette, talán kissé el is túlozta fenntartásait e döntéssel kapcsolatban. A „jövőről” szólva mégis ebből indult ki: „Én tegnap megszavaztam a kormánynak ezt a két döntését.”
A megoldás két útját illetően elsősorban a nehézségeket hangsúlyozta, s tartózkodott attól, hogy egyértelműen elkötelezze magát a politikai vagy a katonai megoldás mellett. A feljegyzés egyértelműen arról árulkodik, hogy sokkal jobban tartott a katonai beavatkozástól, mint a szovjet csapatok esetleges kivonása esetén a kommunistákra váró politikai harctól. Ez utóbbiban a nehézségek és a bizonytalanság mellett is látott esélyeket: „Ha rövid időn (két-három hónapon) belül kivonják a szovjet csapatokat – az a fontos, hogy legyen döntés a csapatok kivonásáról – pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalom ellen.” Tartott elsősorban az „ellenforradalom” szociológiai és politikai szempontból egyáltalán nem körvonalazott erőitől, amellyel szemben még a koalíció is elfogadhatónak tűnt („A reális veszély: az ellenforradalom netán elsöpri ezeket a koalíciós pártokat”), másodsorban egy koalíciós kormányzás konfliktusaitól („A koalíción belül nincs egység.”). De mindezt „harc kérdésének” tekintette. Ellenben a másik, az intervenciós megoldás esetére semmiféle kiutat nem látott, inkább egy ilyen döntés veszélyeire próbált figyelmeztetni („A szocialista országoknak kárt fog okozni. Van-e biztosíték arra, hogy ebben az esetben más országokban nem alakul ki ilyen helyzet?”) Abban nem kételkedett, hogy a fegyveres erő szétzúzza mindazokat, akikkel szemben a politikai harcot nagyon bizonytalan kilátásokkal, de kész lett volna felvenni. Ám „Mi lesz azután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő.”
A másik két jelenlévő magyar sokkal kevesebbet szólt, amiből egyértelműnek tűnik Kádár vezető szerepe, a szovjetek szemében is. Münnich hozzászólásában ugyancsak szerepeltek kritikai elemek, de csak Rákosiékra vonatkozólag, akiket egyebek mellett a szovjetellenes hangulat kialakulásáért is felelőssé tett. Münnich óvott a csapatkivonástól, s hozzászólása végén azt a következtetést vonta le, hogy a politikai harc eredményességében (ezzel a harccal zárta Kádár a beszédét) „nemigen lehet bízni”. Javaslatot érdekes módon azonban még annyira sem tett, mint Kádár, bár álláspontja felől kevés kétséget hagyott. Kádár ezt követő egyetlen feljegyzett mondata („Konkrét kérés: a párt kádereit megőrizni.”) esetleg utalhat arra, hogy ebben a pillanatban, talán a Münnich szavait kísérő helyeslő bólogatásokból jött rá, hogy a kérdés eldőlt, s felsejlett előtte egy általános tisztogatás rémképe. De ez csak bizonytalan feltételezés.
Az utolsónak szóló Bata István már egyértelműen a katonai beavatkozás mellé állt, de a szovjetek pontos szándékait illetően ő is tájékozatlan volt: „katonai diktatúra” bevezetését javasolta.
„Érdemes lenne beszélni a hibákról, de ... arra nincs idő”
November 3. és ami utána következik
Hruscsov emlékiratainak szerkesztetlen változatában megtalálható az a rész, ami kimaradt a korábbi kiadásokból: Kádár „ingadozásáról” első moszkvai napjaiban, amiről a Brioniból hazaérkező első titkár társaitól értesült.51 Hruscsov szerint megérkezése után tárgyalt Kádárral, aki ezután kijelentette, hogy egyetért az SZKP Elnökségének döntéseivel. A források tanúsága szerint mindketten jelen voltak az Elnökség november 3-i ülésén. Malin érdekes módon Hruscsovot nem tüntette fel a résztvevők között, s ott elhangzott szavait nem jegyezte. Ugyanerről az ülésről azonban fennmaradt egy „tömörségében” még Malinén is túltevő magyar feljegyzés (feltehetően Horváth Imrétől), amely lényegileg teljesen megegyezik az orosszal Kádár szavait illetően, viszont rögzíti Hruscsov felszólalását is. Lehet, hogy az ülés elején, amikor a későbbi Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívásának tervezetét tárgyalták, még sem a magyarok, sem az első titkár nem voltak jelen; talán ekkor közölte egyértelműen Kádárral az október 31-i határozat alapján teendő intézkedéseket. Mikojan már úgy indította a magyar kormány összetételéről szóló napirendi pont tárgyalását, hogy Kádárt javasolta annak élére.
Hruscsov Horváth Imre által rögzített gondolatmenete rendkívül tanulságos abból a szempontból, hogy milyen módon igyekezett hatni az „előző napi” Kádárra. Az első titkár mindenekelőtt önkritikus volt: elismerte a szovjet vezetés káderpolitikai hibáit, elsősorban Rákosi leváltásának halogatását, majd Gerővel való felváltását. Ebből pedig adódott a kézenfekvő közös platform: Gerő és Rákosi elítélése. Ebben a feljegyzésben tehát semmi nyoma annak, ami legendaként évtizedeken át terjedt, vagyis, hogy Hruscsov „megzsarolta” Kádárt: ha nem vállalja a vezérszerepet, visszatérnek a régi vezetők. Ellenkezőleg, érzékeltette, hogy Moszkva végleg „ejtette” őket. A legkényesebb pontot azonban Nagy Imre megítélése jelentette. Hruscsov egyszerűen kijelentette, hogy a miniszterelnök nem tekinthető kommunistának (a múltba visszatekintve, némi ellentmondással azt állította, hogy pártból való kizárását nem támogatták – viszont letartóztatták volna...), majd ehhez hozzátette: ha Nagy nem mond le, akkor ez azt jelenti, hogy „az ellenség szolgálatában áll.”
Válaszában Kádár érzékeltette, hogy az első két fonalat szívesebben gombolyítaná tovább – tudniillik a szovjet politika hibáit és Rákosiék bűneit. Erre azonban nem maradt ideje, hiszen állásfoglalást vártak tőle pillanatnyilag fontosabb kérdésekben. Első pillanatban azért tartózkodott attól, hogy Nagy Imre megítélésében olyan messzire menjen, mint Hruscsov. Csak annyit mondott, amennyit Szuszlov november 1-jén: Nagy „fedezi” viselkedésével az „ellenforradalmárokat”, akik kommunistákat gyilkolnak. De végül a hosszabb bevezetés után a várt szavak is elhangzottak: „Mi a teendő? Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellenforradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések – forradalmi kormányt kell alakítani.” Az indoklás, ahogy látható, megegyezett azzal, amit Hruscsov mondott október 31-én, az Elnökség nagy vitájának végén.
Szavainak folytatása megint csak az elnökségi feljegyzések legérdekesebb részei közé tartoznak. Itt Kádár mintha visszatért volna egy nappal korábban elmondott értékelésének az új helyzetben használható elemeire. Még ebben a sorsdöntő pillanatban sem küzdötte le teljesen kételyeit? Vagy éppen ellenkezőleg: végre elhatározta magát, ám nem kerülte el figyelmét a szovjet döntés bizonytalansága, Hruscsov utalása álmatlan éjszakáira, tudott valamit a vitákról – s mindezért megpróbálta megfogalmazni saját végső álláspontját, kormányának politikai filozófiáját, befolyásolni kívánva a szovjeteket? Most már megtehette, vagy azt gondolhatta, hogy megteheti – immár „partner” volt, s lehettek feltételei. Olyan dolgokról szólt, amelyeket azután több mint három évtizeden át szinte sohasem hangoztatott, de ott hordozta őket tudata mélyén, befolyásolták döntéseit. Ilyen volt a népmegmozdulás tömeges jellegének nyomasztó élménye („Az egész nép megmozdult”), ám ugyanakkor a kollektív, teljesen differenciálatlan büntetéstől, a kiszámíthatatlan tömegterrortól való tartózkodás („A nép nem akarja megsemmisíteni a népi demokratikus rendszert.”) is. Ilyen volt a magyar nemzeti sérelmek szerepének átélése. Ilyen volt a szovjet birodalmi függőség átélése és feldolgozhatatlansága: a birodalom vezetése emeli hatalomba, nélkülük semmivé válna, tőlük hatalmat kap –, de egy életre szóló megaláztatás, hogy mindez csak általuk lehetséges, nem szólva arról, ahogyan mindez történik. Kádár itt még fontosnak mondta a szovjet csapatok kivonását, át kívánta gondolni a kapcsolatok egész rendszerét, sőt odáig ment, hogy kijelentette: „Ez a kormány ne legyen bábkormány” – minősítve egyben elődeit és saját kiválasztása aktusát is... Amikor azután Münnich kifejezte egyetértését, akkor Kádár jó tanuló módjára megismételte a leckét: „Az álláspont: a népi demokratikus rendszer és a szocialista vívmányok védelmének, a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal való barátságnak, az összes békeszerető országokkal való együttműködésnek elvi alapján (állunk).” De azért ezt az alkalmat is kihasználta valamire. A szovjet vezetés eddig nem sok szót vesztegetett a magyarországi többpártrendszerre – annál többet szólt róla előző nap Kádár. Horváth feljegyzése szerint a november 3-i tanácskozáson kormányának tagjaiban is megállapodás született, s ezek között nem voltak más pártbeliek. Kádár pedig a jövőben számított néhány „útitársra”, ezért jelentette ki: „Ha a Nagy-kormányt ellenforradalminak minősítjük, akkor az összes pártokra érvényes ez az értékelés.”
Az SZKP KB Elnökségének aznap este hozott határozatával Magyarország új kormánya megalakult. A másik, a létező kormány feje, Nagy Imre Budapesten ebben az időben a román külügyminiszter-helyettessel való tárgyaláshoz készülődött, amiről Moszkvában az ülés résztvevői pontos értesülésekkel rendelkeztek. Ott eközben elvégezték az utolsó simításokat a Kádár-kormány felhívásának szövegén. Kijelölték a „kísérőket”: Malenkovot, Mikojant, Brezsnyevet. Rögzítették az indulás időpontját: november 4-e, reggel 7-8 óra. Magyar idő szerint hajnali 5-6 óra. Még korábban, 4 óra 15 perckor a katonai akció Budapest és az ország ellen megindult.
Teljesen természetesnek tűnhetne, hogy a nehezen megszületett döntés után a szovjet vezetés „megpihen”, s a következőkben Magyarországot illetően csupán Zsukov honvédelmi miniszter rövid „győzelmi” jelentéseinek tudomásul vételére szorítkozik. A 4-én tartott ülésen ezt nyilván mindenki így is gondolta – születtek is merőben technikai határozatok az elesettekről, kitüntetésekről, stb. – egy kivétel azonban akadt. A keményvonalasok vezetője, Molotov elérkezettnek látta az időt, hogy Kádárral szemben is fellépve lényegében visszaállítsák a Rákosi-Gerő rendszert. Molotov „jugoszláv” úttól tartott, elővette Kádár november 1-jei rádióbeszédét, s meglobogtatta az Elnökség előtt a kormánynyilatkozat piszkozatát, amelybe Kádár és Münnich sajátkezűleg szúrták be a „Rákosi-Gerő-klikket” elítélő félmondatot. Fellépése nem nélkülözte a következetességet: a „liberális” alternatíva elvetéséből, Hruscsov ingadozásából, majd megkeményedéséből azt a következtetést vonta le, hogy eljött az idő és alkalom véglegessé tenni a visszarendeződést. Ezt szimbolizálta volna az MDP nevének helyreállítása.
Hruscsov érezhető ingerültséggel utasította vissza a kemény vonal újabb próbálkozását, amire Molotov hasonló indulattal reagált, javasolva az első titkár „rendreutasítását”. A további hozzászólások azonban nem sok jót ígértek számára: Sepilov külügyminiszter kivételével a többiek elvetették Molotov javaslatát. Egy nappal később ugyanez történt – Molotov kivételével mindenki húzódozott egy újabb vitától, amely a nehezen „kiküzdött” egység megbomlásával fenyegetett. November 5-én viszont a még Szolnokon időző Kádár-vezetés elkészítette első önálló politikai nyilatkozatát, az MSZMP nemlétező Ideiglenes Központi Bizottságának felhívását. Noha Kádár még csak két napja jelentette ki a Kremlben, hogy az új hatalmi központ nem lehet „bábkormány”, azért a fogalmazványt a régi módon elküldte az Elnökségnek Moszkvába jóváhagyásra... [...]
A november 2-án és 3-án csak hátráló Kádár János három nappal később, távollétében tehát „győzelmet aratott” a Kremlben. Nála is nagyobb nyereséget könyvelhetett el Hruscsov, aki láthatóan újfent szilárdan kézben tartotta a magyar vitában eléggé megosztott Elnökséget. Visszatért önbizalmát jellemzően mutatja az 1956. évi utolsó Malin-feljegyzés Magyarországgal kapcsolatban: az egyetlen megoldatlan probléma, Nagy Imre kérdése – azt követően, hogy a Budapestre küldött Malenkov-csoport irányításával az országból való eltávolításuk megtörtént – immár „Magyarország ügye”, nincs szükség sem a Titoval való levelezésre, sem a buzgó román pártvezér, Gheorghiu-Dej közvetítési ajánlataira. Amit még Moszkvában megtehetnek, az nem más – és ez a jelen feljegyzések tragikusan jellegzetes záróakkordja – mint megfelelő szervek (Külügyminisztérium, KGB, hadsereg) megbízása a hruscsovi ajánlatot elutasító miniszterelnök elleni adatgyűjtéssel.
A Kreml döntéshozói tehát ugyanoda próbáltak visszatérni november 4. után, ahonnan a magyar forradalom döntéskényszeres helyzete kibillentette őket: a XX. kongresszus utáni politikához. A feljegyzések, miközben egyetlen ügy kapcsán képet rajzolnak erről a folyamatról, valamelyest bepillantást nyújtanak a szovjet pártvezetés „belvilágába”, a szereplők gondolkodásmódjába, érvrendszerébe.
A kirajzolódó kép nem túlságosan hízelgő, még akkor sem, ha tisztában vagyunk a dokumentumok korlátaival. Az SZKP KB Elnöksége zárt világnak tűnik, szereplőit néhány nagyon egyszerű meggondolás mozgatta, az amúgy sem túl bőséges információkból a döntéshozatal során csupán igen kisszámú tényezővel számoltak. Aligha Malin hibája, hogy a vita rendkívül egysíkú, mintha szinte mindenki ugyanazt a féltucatnyi érvet variálná – gyakran ugyanaz a személy az egymásnak ellenmondóakat. A magyar válság dilemmák sokaságával szembesítette őket, ezek közül azonban csak egyet-kettőt fogalmaztak meg.
A magyar forradalomról szóló vita alapján két lehetséges következtetés vonható le. Az egyik szerint ebben a politikában eleve benne rejlett az erőszakos megoldás, ami ráadásul bizonyos határok túllépése esetén (ahogyan Magyarországon megtörtént, Lengyelországban viszont nem) okvetlenül bekövetkezik. A másik szerint viszont – s kétségtelenül a feljegyzések sokkal inkább ezt erősítik – a lehetőségek nyitottabbak, a vezetés jóval zavartabb, megosztottabb, egyes képviselői, mindenekelőtt Hruscsov „kétlelkűbbek” voltak, mint azt sokan hitték. Miért? A magyar forradalom „jelensége” mindenekelőtt új kihívást jelentett, egy olyan helyzetet, amelyre nem léteztek előre kidolgozott „forgatókönyvek”, azokat menet közben kellett kitalálni. A posztsztálini szovjet rendszer lehetőséget biztosított csoportképződésekre a vezetésben, ami vitákat indukált, egy-egy döntés premisszái sokszínűbbé és kimondhatóvá, esetenként képviselhetővé váltak. A desztálinizációs folyamat kételyt, bizonytalanságot, revízióra való hajlamot gerjesztett a vezetésben, s ez kihatott a külpolitikára is. Ebben az értelmezésben nem csupán a bevált előfeltevéseket alkalmazták Magyarországra, hanem a magyar események is formálták a szovjetek előfeltevéseit. Elég bizonytalanul, de felsorakozott egy „liberális” tábor, amely ugyan nem fogadta el a forradalom követeléseit, de viszonylag önálló szubjektumokként próbálta kezelni a szövetséges országokat. Ez az áramlat 1956. október 31-én súlyos vereséget szenvedett, de nem múlt ki teljesen: belpolitikai vonatkozásban 1957 júniusában, majd 1961-ben, a szovjet párt XXII. kongresszusán újabb erőre kapott. Összetétele azonban nem maradt változatlan: legtöbben támogatták például a keményvonalasok 1957. júniusi puccskísérletét Hruscsov ellen, és akkor vagy a következő években ki is kerültek a vezetésből. Ami nem változott, az a szovjet válságkezelés módszere: a beavatkozás, nyomásgyakorlás analóg jelenségei 1968-ban, 1979-ben, 1981-ben rendre feltűntek. 1956 és Magyarország ebből a szempontból valóban vízválasztó: egy pillanatnyi esély mintha valóban kínálkozott volna arra, hogy egy csodaszámba menő önvizsgálat a magyar forradalom villanófényében kitéríti a birodalom szekerét abból a kerékvágásból, amelyben haladt akkor is, amikor magát a járművet különféle felújításoknak vetették alá. Ez az esély azonban elmúlt, mégpedig véglegesen: több, alapjában „magyarországi módra” megoldott válság után az alapvető változást csak a végső krízis hozta el a nyolcvanas évek végén.
(Megjelent: Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk.: Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János; bev.: Vjacseszlav Szereda; a kísérő tanulmányt Rainer M. János írta; ford.: Gál Éva; a dokumentumok feldolgozásában résztvett Vitalij Afianyi és Jelena Orehova. Budapest, 1956-os Intézet, 1996. 111-154. l.)