Szegő Iván Miklós: Elit és hatalom viszonya

Szegő Iván Miklós: Elit és hatalom viszonya  
Történelmi, filozófiai és társadalomtudományi megközelítések1
(Részletek a szerző készülő Ph.D. doktori disszertációjából.)

Elhangzott A HATALOM REPREZENTÁCIÓI, HATALMI DISKURZUSOK
(A HATALOM MEGJELENÍTÉSI FORMÁI A TUDOMÁNYOKBAN ÉS MŰVÉSZETEKBEN,
az ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR tudományos ülésszakán
2015. NOVEMBER 26-án
Fotó: Topits Judit

Mi az összefüggés a gazdasági növekedés, a társadalmi jólét és az így legitimált hatalom, illetve az ilyen hatalmat kreáló elitek között? A mai jóléti államok – amelyek a liberális demokráciát, azaz a szabadon versengő piacgazdaságot és az emberi szabadságjogokat bizonyos szociális intézkedésekkel kombinálják (tehát egyfajta vegyes rendszert alkotnak, mint például a német szociális piacgazdaság) – azzal, hogy bizonyos területen a versenyt, más területeken pedig az esélyegyenlőséget biztosítják, sajátos elitstruktúrával párosulnak. Ez az elit bizonyos tekintetben egységes, más tekintetben (például funkcionálisan) diverzifikált. Ám bármekkora is a különbség az ilyen társadalmakban uralkodó elit tagjai között, egy dologban egyezségre jutottak: betartják a közösen megállapított játékszabályokat, azaz konszenzuálisan egységes elitet alkotnak. Ám az ilyen elitek kialakulása előtt Európa periférikus és félperiférikus területein komoly akadályok tornyosulnak, mivel a világgazdasági rendszerbe való beilleszkedésük az elit megoszlásával jár.  

Szegő Iván	A közönség

A modern kapitalizmus hatékonyságon alapuló önlegitimációja Jeremy Bentham (1748-1832) angol filozófus gondolatára vezethető vissza. Eszerint: a kormányzat feladata, hogy „a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb boldogságot biztosítsa”.2 Minthogy Bentham egész gondolkodását áthatotta a hasznosság alapelve, ráadásul a boldogság és a hasznosság között összefüggést tételezett fel, így vált a hasznosságot alapelvvé tevő irányzat, az utilitarizmus első filozófiai rendszerezőjévé – jóllehet hasonló gondolatokat David Hume, Claude-Adrien Helvétius és Cesare Beccaria is megfogalmazott már előtte.3

Az emberi cselekedeteket két tényező motiválja Bentham szerint: az öröm és a fájdalom.4 Ehhez kapcsolódott feltevése, hogy a boldogságot számszerűsíteni lehet, azaz a hasznosság-elv a gyakorlati életben is alkalmazható.5 Létezik egy számítás, amelynek révén bármely két tettről eldönthető, melyik a hasznosabb, mivel a tett által okozott fájdalom vagy öröm értéke számszerűen kifejezhető. Ennek az értéknek a négy összetevője: az intenzitás, a tartósság, a bizonytalanság és a távolság.6

Vagyis a fájdalmak és örömök összemérhetőek, sőt: összeadhatók és kivonhatók egymásból. Ez a logika furcsának tűnhet mai szemmel, de végeredményben ez vezetett el a „boldogságszámításhoz”, amit ma inkább hasznosságszámításnak, a hasznosságfüggvények optimalizálásának nevezünk a mikroökonómiában. Eszerint mindenki ki tudja számolni, hogy mekkora boldogságot okoz neki egy adott döntés. Valójában Bentham nyomán akár egy egész társadalom „boldogmaximalizálásáról” is beszélhetünk, így gondolatai átvezetnek a makrogazdaságtanba. S jóllehet ezt a kifejezést ma már nem használják, valójában a gazdasági növekedés kutatói is valami hasonlót kutatnak, mint amit társadalmi szintű boldogságmaximalizálásnak nevezhetnének a filozófusok.
Akármelyik mutatót vesszük is figyelembe - GDP, HDI (Human Development Index) és most nem soroljuk fel az összest -, mindegyikben közös, hogy nominális értékük nehezen indokolható, erősen vitatott a számításuk, ám az effajta aggregált mutatók mégiscsak fontos tendenciákra mutatnak rá.7 A mutatók jelentőségét nem is igazán egy adott ország adott pillanatbeli helyzete, hanem egy vizsgált időszak alatti változása adja. Vagyis például a GDP változása jelzi leginkább a gazdasági növekedést vagy a HDI a jólét emelkedését. Több ország ugyanazon mutatója pedig az egyidejű összehasonlítást teszi lehetővé, feltéve, hogy megfelelő módszertannal készülnek a számítások.

Nagy általánosságban megállapíthatjuk, minél jobban növekednek a mutatók, annál valószínűbb, hogy az adott országban növekszik az általános jólét, az állampolgárok vagyona és elégedettsége. Ám ez csak általánosságban igaz, hiszen a legtöbb XX. századi kutatás, amely a jóléti államokkal foglalkozik, rámutat arra, hogy a növekedésből fakadó „többletjavak” elosztása szintén befolyásolja az adott ország hatékonyságát. Maga Bentham is foglalkozott hasonló gondolatokkal, de főleg későbbi kritikusai mutattak rá az „összboldogság” fogalmának legfőbb hiányosságára, arra, hogy ez nem mond semmit a társadalom egyes rétegei közötti „boldogság” eloszlásáról. Márpedig ez az eloszlás igencsak egyenlőtlen lehet sok esetben.

Az egyenlőség ráadásul hatékonysági probléma is, nem csupán igazságosság kérdése. Sajnos azonban nem lehet biztos matematikai formulát adni arra, hogy mikor tökéletes az elosztás. Ennek túlzott mértékű – legalábbis a nomináljövedelemek szintjén megvalósuló – egyenlősítése, mint arra a szovjet típusú rendszerek összeomlása rámutatott, hosszabb távon óriási feszültségeket kelt,8 és az államszocializmus hatékonysági problémáit veti fel.9 A túl nagy egyenlőtlenség pedig olyan politikai-társadalmi problémákat okoz, amelyek az egész állam fennmaradását veszélyeztetik, ezt igazolja az instabil politikai rendszerek tanulmányozása.10 Ez utóbbi elméletek (az Acemoglu-Robinson szerzőpárosé például) a szovjet típusú rendszereket is a legegyenlőtlenebb szisztémák közé sorolják, minthogy nem a nomináljövedelmek egyenlőségét nézik, hanem a különböző privilégiumokat összességében vizsgálják.11

Így sokszor nem is az elosztás egyenlőségéről van szó (bár azt sem szabad teljesen figyelmen kívül hagyni, mint azt Piketty legújabb kutatásai is megerősítik: például a jövedelmek eloszlásakor12), hanem egyfajta esélyegyenlőségről. Azok az országok hatékonyabbak, amelyeknek a piacian valódi verseny van, azaz esélyegyenlőség van a versenyzők között – nem oligopol- vagy monopolpiacokról van tehát szó. Ugyanígy: egy modern társadalomban nem a jövedelmek azonosságára törekvés a leghatékonyabb, hanem az oktatásban és egészségügyben érvényesülő esélyegyenlőség segíti elő hosszabb távon a versenyképes társadalom fennmaradását. A XX. században teljes „vértezetben” előálló jóléti közgazdaságtan13 mutatott tehát rá arra, hogy a verseny fenntartása mellett tehát meg kell engedni piachatékonysági szempontból bizonyos egyenlőtlenséget, de az egyenlőtlenségek túlzottá válása már veszélyezteti a gazdasági hatékonyságot is.14

Állandó hullámzás figyelhető meg tehát a modern piacgazdaságokkal kombinált jóléti államokban: hol a piac, hol az állam beavatkozása érvényesül, és különböző társadalmi szférákban különbözőképpen jelenik meg a verseny és az egyenlőség kritériuma. Ugyanakkor fontos, hogy a piacgazdaságot fenntartó, az esélyegyenlőséget és a szabadságjogokat megőrző, úgynevezett éjjeliőr-állam legyen erős, ne pedig a szabad versenyt és az esélyegyenlőséget veszélyeztető „totális állam” váljon kizárólagossá.15 Nyugat és Kelet államfelfogása között az az egyik legfontosabb különbség, hogy az éjjeliőr-állam és a totális állam összekeverése révén a demagóg, populista politikusok kihasználhatják azt, hogy Kelet-Európában jellemzően rosszul működik az éjjeliőr-állam. Így például a szerződések betartatása nem érvényesül megfelelően, a magántulajdont nem védik megfelelően a törvények, a korrupció elleni küzdelem gyenge, az oligopol- és monopoljellegű piacok kialakulása nagy eséllyel következik be. Így ennek a „kelet-európai éjjeliőr-államnak” a gyengeségére hivatkozva, az elitek sokszor úgy erősítik az államhatalom jogosítványait, hogy a változtatások a totális állam felé való elmozdulást eredményezik. Ugyanígy az oktatásban is az esélyegyenlőségen van a hangsúly, nem azon, hogy ideológiailag vezérelt, egységes oktatást kapjon mindenki.16

Acemoglu és Robinson az intézményi közgazdaságtan gazdasági fejlődést (és elmaradottságot) magyarázó legmodernebb irányzatát képviselik, és ez az irányzat részben választ ad a címben szereplő témakörrel, azaz elit és hatalom viszonyával kapcsolatos problémákra is. Pontosabban arra a kérdésre válaszolnak Acemogluék, hogy a hatékony kormányzás – mondjuk így: benthami értelemben véve – milyen elitdöntések révén valósulhat meg. Acemogluék szerint ugyanis leginkább az eliteken múlik a hatékony kormányzás, méghozzá a politikai eliten. Az elit politikai döntései határozzák ugyanis meg, hogy a társadalomban és a gazdaságban pozitív vagy negatív ördögi körök indulnak-e be. Ám a probléma abban áll, hogy a társadalom különböző csoportjainak (így az elitnek, vagy az eliten belüli csoportoknak) más-más gazdasági intézményi struktúra kedvez. Emiatt konfliktus alakul ki az eliten és/vagy a társadalmon belül az ország intézményi berendezkedéséről: a hatalmon lévők ugyanis olyan intézményeket választanak, amelyek az ő járadékaikat maximalizálják. Ám ez „nem feltétlenül esik egybe a társadalmi jólét maximumával.”17

Éppen ezért fontos Acemogluék szerint az, hogy az elit a befogadó politikai és gazdasági intézmények mellett döntsön, amelyek esélyegyenlőséget teremtenek a piacon (szabadon versengő piac), az oktatásban (ingyenes, széleskörű és professzionális oktatás) és a politikában is (liberális demokrácia). A befogadó politikai és gazdasági intézmények ugyanis ösztönzik, hogy minél többen hasznosítsák tehetségüket.18 A befogadó jelleg a tulajdon biztonságát, a jogrendszer pártatlanságát jelenti, azonos feltételeket teremtve a csere- és szerződéses ügyleteknek. Fontos az is, hogy az új vállalkozások könnyen léphessenek piacra.19 Ha egy ilyen intézményrendszer működni kezd, Acemogluék szerint pozitív ördögi körök indulnak be, azaz a folyamatok egymást erősítik: a befogadó politikai intézmények befogadó gazdasági intézményeket követelnek, és általában a feltételeket meg is teremtik ezeknek az elitcsoportok. Az ilyen elitcsoportok nem félnek az innovációtól, az általa keltett teremtő rombolástól (Schumpeter által megalkotott fogalom ez, amely az új technológiák meghonosodásával járó társadalmi konfliktusokra utal20), és attól, hogy az elit bizonyos csoportjai ilyenkor akár veszíthetnek is hatalmukból, befolyásukból és vagyonukból, ahogyan az Angliában történt például az ipari forradalom idején.21

Ugyanakkor Acemogluék szerint létezik a negatív ördögi kör is, amelyben az elit szerepe szintén döntő. Ilyenkor a gazdasági bukást hosszú távon a kizsákmányoló intézmények okozzák, amelyek a lakosság egyik csoportjától a másik csoporthoz (általában az elithez) irányítják át az erőforrásokat, a pénzt, a tőkét és a vagyont.22 A kizsákmányoló intézmények által beindított negatív ördögi körök pedig aztán szegénységben tartják a szegény országokat. Magyarán: a lemaradók intézményei kizsákmányolóak, mert az elit a többség kárára alakítja az intézményeket.23 Végül az egész ország gazdasági teljesítőképessége zuhan, és ilyenkor előfordul, hogy az elitek szembe fordulnak egymással, sőt az egész állam összeomlik.24 (Szomáliában például ez a helyzet a XXI. század elején.) De az összeomlás nem mindig vezet intézményi változásokhoz.25

De miért maradhat viszonylag hosszú ideg fenn egy kizsákmányoló jellegű intézményrendszer, miért tűnhet hatékonynak egy nem befogadó jellegű elit kormányzása? Erre is válaszol Acemoglu egyik tanulmánya. Egy fejletlenebb állam esetében a modernizáció kezdeti szakaszában ugyanis hatékonyabb lehet az oligarchia, mint a demokrácia. Ám Acemoglu azt is kimutatja, hogy egy fordulópont után az egyenlőtlenség már nem elég effektív, és az oligarchikus rendszerek lemaradnak a demokráciáktól. Ha ekkor nem kezdődik demokratizálódás, akkor aligha fordítható vissza az oligarchizálódás26 (azaz kevesek uralomra jutása sokak felett). Előbb az oligarchia lehet tehát a gazdagabb, azonban ha beindul a negatív ördögi kör – hiszen a kizsákmányoló politikai intézmények ugyanúgy megteremtik a magukhoz illő kizsákmányoló gazdasági intézményeket – akkor az egész ország lemarad a demokráciáktól.

Acemogluék választ adnak a gazdasági hatékonyság kérdéseire, és azt állítják, az elitek, a politikai elitek döntenek végső soron arról, hogy egy gazdaság hosszú távon fejlődik-e, pozitív köröket indítanak be, vagy negatív ördögi körökbe futtatják országukat, államukat. Ám Acemogluék nem adnak választ arra, hogy az eliten belül milyen folyamatok játszanak szerepet a döntésekben. Mitől függ, hogy egy elit a befogadó jellegű intézmények mellett dönt, vagy a kizsákmányoló jellegűek mellett teszi le a voksát? Erre a kérdésre már az elitelméletek adhatnak választ. Az egyik első ilyen feleletet Platón adta meg: szerinte a változás, illetve a hanyatlás ellen egységes vezetés kell.27 A modern elitelmélet kérdése azonban az, hogy milyen legyen ez az egység?

Higley és Burton munkásságát kell ebben a tekintetben kiemelni: szerintük is a megosztott elitek instabil rendszereket hoznak létre. (Ez egybeesik Acemogluék azon tézisével, hogy a politikai intézményrendszernek – ha befogadó jellegű –, akkor bizonyos fokú központosításra van szüksége. Egy szétesett állam ugyanis képtelen az éjjeliőr-államfunkciókat betölteni.) Ám ha tényleg egységes elitre van szükség a gazdasági fejlődéshez, a politikai demokráciához, akkor még mindig nem tisztáztunk egy fontos kérdést. Higley és Burton szerint ugyanis kétféle típusú lehet az egységes elit. Egyrészt lehet ideológiailag és lehet konszenzuálisan egységes elitről beszélni. A forradalmi helyzetek gyakran kovácsolnak össze ideológiailag egységes eliteket. Ezek teleologikus és mozgósító ideológiákat vallanak, de ritkán kreálnak demokráciákat. S ha sikerül stabilitást elérniük, akkor valamilyen autokrácia, önkényuralom alakul ki általuk.
A konszenzuálisan egységes elit Higley és Burton szerint liberális demokráciában jön létre. Belső mechanizmusok révén alkalmazkodásra képes és politikailag stabil elit kell ehhez. Megosztottak lehetnek az elit tagjai ideológiailag, nem is értenek egyet tehát mindenben, de közülük mindenki elfogadja az egységes politikai játékszabályokat.28

Itt azonban rögtön újabb problémába ütközünk! Miért nem alakulnak ki bizonyos térségekben konszenzuálisan egységes elitek? Erre a kérdésre már nem elitkutatók válaszolnak, hanem egy gazdaságtörténész. Immanuel Wallerstein többek között Kelet-Közép-Európából vett példákkal támasztja alá erről szóló elméletét. Tehát miért nincs egyáltalán egységes elit, mondjuk a XVII. századi Lengyelországban? (Acemogluék terminológiájával: miért nem jön létre erős központi kormányzat a korabeli lengyel államban?) Ennek magyarázatát Wallerstein az úgynevezett centrum-periféria elmélettel adja meg. Szerinte a világgazdaság centruma erősödik a periféria-államok hanyatlásával a XVII. században. Lengyelországban (amely a perifériára, de legalábbis a félperifériára) kerül, ennek hatására a földbirtokosok és a helyi kereskedők ellentéte lesz meghatározó. Megindul a harc a világkereskedelmi profitért: egyesek a nyílt gazdaságot támogatják (földesurak haszonmaximalizálása), ez viszont ahhoz vezet, hogy miután az utóbbiak ragadják magukhoz a hatalmat, a hazai burzsoázia, polgárság eltüntetésére törekednek. Ezért képesek akár a külföldieket is pártolni, hiszen ezek nem jelentenek számukra belső politikai veszélyt. Így nem jön létre Lengyelországon belüli koalíció az elitcsoportok között a központi állam erősítésére.29

Wallerstein fontos tényezőre hívja fel a figyelmet, de a centrum-periféria elmélet még mindig nem ad választ minden kérdésre. Például a centrum országai között meglévő különbségekre, ahol tehát „elvileg” minden megfelelő mederben zajlik. A modern demokráciákban ugyanis egy másik probléma is felvetődik. Eszerint a meritokrácia (legjobbak uralma, érdemek szerint kialakuló uralom) szembekerül a demokrácia követelményeivel, amely – bár a kisebbségek tiszteletben tartásával, de – mégiscsak a minél szélesebb körű többség uralmát jelenti. Az érdem szerinti elismerés fontos, de a legjobbak kiemelkedése ütközik a demokrácia alapelvével, az egalitarianizmussal – jegyzi meg ennek kapcsán Coenen-Huther.30

Éppen ezért a demokráciákban folyamatos kiegyenlítő mechanizmusokra van szükség, amire már az ókorban is rájöttek a nagy gondolkodók (még akkor is, ha nem voltak a demokrácia hívei). Mert nézzük, mi történhet egy adott helyzetben, ha a demokráciában a legjobb képességűek jutnak korlátlan hatalomra? Platón ír például Szürakuszai népszerű vezéréről, Dionüszioszról, aki a demokráciát a maga javára fordítva zsarnokságot, türanniszt épített ki. Ezt úgy hajthatta végre, hogy kihasználta a gazdagok és szegények ellentétét, a demokrácia velejáróját.31 (Itt megint utalhatunk rá, hogy az egyenlőség fenntartása a demokrácia egyik követelménye, így a modern társadalmakban is törekedni kell erre. Tehát ez nem csupán esélyegyenlőséget, hanem bizonyos anyagi jellegű egyenlőséget is jelent. Mint Acemoglunál láttuk: ha az egyenlőtlenség túl nagy, akkor a demokratizálás esélye nullára csökken.) Végül is Szürakuszaiban a zsarnoknak sikerült elérnie, hogy azokat az embereket, akik egykor őt a szabadság bajnokaként éltették, azokat  szolgasorba süllyessze. Ehhez az egyik bevált fogása az volt, hogy állandóan háborús bonyodalmat szított, így állandóan azt az igényt ébresztette az emberekben, hogy vezér kelljen az állam élére.
A Platónt időben követő Arisztotelész sem volt a demokrácia híve, ideális állama (politeia) a demokrácia helyett inkább az oligarchia (kevesek uralma a többség felett) ismérveit idézi fel. Ugyanakkor Arisztotelész is szükségesnek tartotta a hatalom korlátozását – miközben ő is elismerte egyfajta elit, az úgynevezett „tiszteletreméltók” elkülönülését a tömegektől. Így tehát a hatalom kordában tartására Arisztotelész is egyetértett azzal, hogy a hivatali időt korlátozni kell, a tisztségviselők újraválasztását tiltani kell, hiszen „a túlságos hatalom is bajt okoz”. Ha ugyanis valaki „kiemelkedik az átlagból”, monarchia vagy önkényuralom fejlődik ebből a helyzetből.32

Ma tehát azt mondanánk, hogy már Arisztotelész is híve volt a modern demokráciákban ismert hatalomtechnikai megoldásoknak, azaz a fékek és egyensúlyok rendszerének. Még akkor is igaz ez, ha – ismételjük – Arisztotelész nem volt demokrata, ahogyan a „checks and balances” (fékek és ellensúlyok) XVIII. századi Amerikájában vagy a XIII. századtól folyamatosan liberalizálódó Angliában is előbb teremtették meg a liberális szabadságjogokat, és csak később terjesztették ki a szavazati jogot az egész lakosságra.

Ám vannak korok és helyek, amikor nem érdekelnek senkit a fékek és egyensúlyok: ilyen kort ért meg Polübiosz, akinek hazáját, Görögországot éppen Róma igázta le, lépésről lépésre. Ekkoriban írta a híres történetíró: az oligarchikus kormányzat visszásságait átélőknek nincs nagyobb érték, „mint a vélemény kinyilvánításának a szabadsága”, de felnő az új nemzedék és a demokrácia irányítását átvéve, a szabadságot már nem is tartják különösebb értéknek s egyre nagyobb hatalmat akarnak.33
Szintén nem volt a demokrácia erős híve a modern elitelméletek egyik megalkotója, Vilfredo Pareto. Ő is egy válságos időszakban, a XIX. század végén, a XX. század elején írta elméletét az elitek körforgásáról. Szerinte az alapvető ellentét nem a kizsákmányolók és kizsákmányoltak között van, hanem a hatalmon levő és a hatalomból kizárt osztály elitje között. A történelem Pareto szerint az elitek körforgása, a hatalmon levő elitet kiszorítja vagy megbuktatja a kiszorítottak legtehetségesebb tagjaiból álló feltörekvő új elit. Vagyis a történelemben ravasz rókák és bátor oroszlánok váltják egymást. (A rókák hatalmát az oroszlánok döntik meg, sokszor erőszakosan.)34

Ám Pareto elmélete sem ad mindenre választ Etzioni-Halévy szerint, aki szerint problémás, hogy a modern elitelméletek maguk is elitisták, vagyis szerintük az elituralom elkerülhetetlen. És itt érünk vissza Acemogluék, Arisztotelész és Platón, illetve Coenen-Huther problémájához, vagyis ahhoz, hogy a demokratikus elitelméletek célja Etzioni-Halévy szerint éppen az, hogy az elit ne veszélyeztesse a demokráciát. Miért más tehát a demokrácia, mint az autokrácia (önkényuralom), vagy a kevesek uralma (oligarchia)? Itt az éjjeliőrállamról van szó, de most nem gazdasági értelemben. A demokratikus éjjeliőr-államnak gondoskodnia kell arról, hogy ne egyszerűen a többség uralma legyen, hanem ennek az államnak relatív autonómiát kell biztosítania a nem-kormányzati elitnek. Ezt a relatív autonómiát a kormányzó elitnek kell garantálnia.35

És itt egy fontos megjegyzést tennünk, fel kell idéznünk az elit modern definícióját, ami meghaladja a meritokrácia és a demokrácia szembeállítását: e definíció szerint az elit nem a legkiválóbbakból, hanem azokból áll, akik képesek személyes döntésükkel és véleményükkel befolyásolni a társadalmi újratermelési folyamatokat.36 Lengyel Györgynek ez a meghatározása már egybeesik Acemogluék tézisével is, miszerint a politikai elit képes meghozni azokat a döntéseket, amelyek a pozitív vagy negatív ördögi körök felé terelik az adott országot.37
Ekkor adhatunk választ arra is, hogy milyen az ideális elit és a hatalom viszonya, de előbb meg kell vizsgálnunk a hatalom és az uralom elméletét, amely elsősorban Max Weberre vezethető vissza. Ő különbözteti meg a hatalmat és az uralmat: „a hatalom az akarat másokkal szembeni érvényesítésének lehetősége”, az uralom „az elfogadott parancsnoklás, az autoritás lehetősége”, amihez szükség van legitimációra, utasításokra, s tipikusan egy testületre is:38 „hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton39 belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye.”40 Uralomról szól Weber, „ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak”. Ugyanakkor Weber mindenhatóságát uralom és hatalom tárgykörében nem mindenki ismeri el. Habermas szerint még a marxisták is Weber bűvkörében mozognak, ha a legitimációról van szó. „Egy uralmi rend legitimitása az uralomnak alávetettek legitimitásba vetett hitén mérhető le. Abban kell »hinni«, »hogy egy állam struktúrái, eljárásmódjai, cselekedetei, döntései, politikája, hivatalnokai és politikai vezetői minősíthetőek a helyesség, a helyénvalóság és a morális jóság kategóriáival és e minőségű okán kell őket elismerni«.”41

Elit és hatalom viszonyának megértéséhez tudnunk kell, Raymond Aron nyomán, hogy a modern társadalom differenciálódásával részelitek is kiformálódtak, méghozzá funkcionális alapon.42 Így az elitek egy modern társadalomban mindenképpen differenciáltak, például a gazdasági, a politikai vagy a katonai elit elkülönül egymástól. A modern elitelméletek szerint ezért a mai világban olyan elitre van szükség, amely a funkcionális megosztottsága ellenére is egységes, de nem ideológiailag, hanem konszenzuálisan. Olyan elitre van szükség, amelynek egymástól különböző tagjai a játékszabályokban képesek megállapodni – különben meg is bukik gyorsan az általuk létrehozott politikai-gazdasági szisztéma.

Ugyanakkor Acemoglu egyik legfontosabb tézise, hogy azok a szisztémák a gazdaságilag leghatékonyabbak, amelyek a befogadó intézmények, tehát az esélyegyenlőség politikai és gazdasági téren való biztosítása mellett, a tulajdonjogot erőteljesen védik.43 Azaz a tulajdonjog erőssége hosszú távon összefügg egy ország fejlettségével – amennyiben befogadó intézményeket működtető országról van szó. Sajnos Magyarország XX. századi példája azt mutatja, hogy a tulajdon biztonsága a társadalom egy vagy több csoportja számára, vagy akár az egész közösség számára akár 10-20 évenként is megkérdőjeleződött 1918 és 2016 között. Államosítások, háborús jóvátételek, földosztás, szövetkezetesítési hullámok, privatizáció és reprivatizáció, faji diszkrimináció és még számos más intézkedés befolyásolta a tulajdonjogot Magyarországon. A folyamat 2010 után sem állt le,44 ami hosszú távon gyengíti azt az esélyt, hogy egy vállalkozó stratégiailag tervezhessen, és ne a rövidtávú haszonmaximalizálásra törekedjen.

Mindennek a káros hatásait azonban nem éveken, hanem csak évtizedeken belül érzékeli egy ország lakossága és elitje. A kormányzati elittel szembeni érdekérvényesítés amúgy egész Kelet-Közép-Európában rendkívül gyengének bizonyult a rendszerváltás(ok), a szovjet típusú rendszerek bukása óta. Ennek a veszélyére Comiso, Dubb és McTigue már 1992-ben felhívta a figyelmet, amikor attól óvott, hogy a nagy tömegszervezetek (pl. szakszervezetek) hiánya Kelet-Közép-Európában veszélyezteti a gazdasági stabilizációt és a politikai versenyt. (Mint láttuk, ezek Acemogluék szerint a befogadó intézmények sarkalatos pontjai). Cobbék annyit írtak 1992-ben: a posztkommunista rendszerek gazdasági eredménye talán némileg jobb lesz, mint amit a szocializmus produkált, de – ha most Benthamhez akarnánk visszakanyarodni, és leegyszerűsítjük, illetve az adott kontextushoz igazítjuk Cobbék mondandóját45 - akkor a 2016-os helyzet alapján annyit mondhatunk, hogy a boldogságmaximalizálás egyelőre még várat magára a kelet-közép-európai térségben.

1 Az Országos Széchényi Könyvtárban 2015. november 26-án elhangzott előadás kibővített változata.
2 Bentham, Jeremy: The Principles of Morals and Legislation. Prometheus Books. 700 East Amherst St., Buffalo, New York. 1988. 5. 1. lj.
3 E mondat feltehetően nem Benthamtől, hanem Cesare Beccariá Dei Delitti e delle Pene című 1764-es művéből származik. („La messima felicit? divisa nel maggior numero.”) Minderről és a mondat Bentham általi értelmezéséről lásd: Crimmins, James E.: Jeremy Bentham. In: Edward N. Zalta (szerk.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Spring 2015 Edition). http://plato.stanford.edu/archives/spr2015/entries/bentham/  (Letöltés: 2016. január 23.)
4 „A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni. Egyfelől a helyes és a helytelen mértéke, másfelől az okok és okozatok láncolata az ő trónjukhoz van erősítve.” Benthamet idézi: Horváth Nóra: Az ismeretlen Jeremy Bentham. Az antipátia princípiumának jelentősége Bentham pederasztiá-
ról szóló írásaiban. Világosság, 2008/9-10. 55-69. 59.
5 A Bentham által használt boldogság és hasznosság fogalmakról és összefüggéseikről lásd: Burns, J. H.: Happiness and Utility: Jeremy Bentham’s Equation. http://www.utilitarianism.com/jeremy-bentham/greatest-happiness.pdf (Letöltés: 2016. január 23.)
6 Bentham, 29. Ezt további két körülmény befolyásolja, amelyek arra vonatkoznak, hogy a fájdalom valóban fájdalom-e, ha az ember cselekedetei megismétlődnek, vagy éppen az ellenkezőjére fordul-e az érzés. Bentham 29-30.
7 A gazdasági hatékonyság kutatói a boldogság- vagy haszonmaximalizálást társadalmi szinten vizsgálják. Eltérő makromutatókat számolnak ki egy-egy ország, állam fejlettségének vagy az ott élők elégedettségének kimutatására. A gazdasági mutatók közül a GDP (bruttó hazai termék) sem egyszerűen ökonómiai jellegű, hiszen ez függ az index összeállítói által az egyes tényezőknek tulajdonított hasznosságtól. Így a GDP kiszámításakor részben egyfajta társadalmi hasznosságot mérnek. (Nem véletlen, hogy a szovjet típusú rendszerek a gazdasági hatékonyság kimutatására másféle mutatót használtak: olyat, amelyben az anyagi termelést vették inkább figyelembe, mert az volt a vezetők számára fontos. Lásd: Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG Kiadói Rt., 1993. 221.) A GDP számítások legfőbb problémája azonban az árazás. Az, hogy az egyes országok termelése nehezen vethető össze a valutaárfolyamok változása, illetve a nem konvertibilis valuták értékének becslési problémái miatt. Manapság is előfordul, hogy nem a GDP-t tekintik egyes szakértők a legfőbb mérőszámnak. Ezért inkább a HDI mutatót használják. A Human Development Index összeállítói igyekeznek a társadalmi hasznosságot még inkább kidomborítani, a pusztán gazdaságinak tekintett (bár, mint láttuk, nem csupán gazdasági jellegű) GDP-hez képest. Így a HDI-ben az életminőség különböző szempontjai nagyobb szerepet kapnak (például a születéskor várható élettartam). A GDP-számításról lásd: Ehrlich Éva: Országok versenye. 1937-1986. Fejlettségi szintek, struktúrák, növekedési ütemek, iparosodási utak. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991. A HDI-ről pedig lásd: Márki-Zay Péter: Magyarország 20. századi fejlődésének összehasonlító elemzése. Ph.D értekezés. http://docplayer.hu/300016-Marki-zay-peter-magyarorszag-20-szazadi-fejlo... (Letöltés: 2016. január 23.)
8 A szovjet típusú rendszerek közgazdasági elemzéséről lásd: Kornai, 1993.
9 A szocialista országoknak a gazdasági versenyben való lemaradásáról, az „úgynevezett marxi csapdáról”, azaz a szabad vállalkozói réteg eltüntetéséből fakadó innováció hiányáról, és így az innováció által vezérelt növekedés elmaradásáról írt Csikós-Nagy Béla. Ő maga is részese volt több jobb- és baloldali kísérletnek a totális állami gazdaságpolitika magyarországi bevezetésére, politikai pályafutása végén azonban (éppen) a liberalizálás híve lett. Csikós-Nagy Béla: Szocializmus, piac, gazdaság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.
10 Mexikó (negatív) példájáról lásd: Acemoglu, Daron – Robinson, James A.: Miért buknak el a nemzetek? A hatalom, a jólét és a szegénység eredete. HVG Kiadó Zrt. Budapest, 2013. 36., 40.
11 Acemogluék a kommunista rendszereket úgy jellemzik, mint amelyek mindegyike létrehozott kizsákmányoló intézményeket. (Vagyis olyan intézményeket, amelyek a lakosság egyik csoportjától a másikhoz irányítják át a forrásokat.) Acemoglu-Robinson, 372.
12 Piketty, T.: Top Incomes Over the Twentieth Century: A Summary of Main Findings. In: Top Incomes Over the Twentieth Century. A Constrast Between Continental European and English-Speaking Countries. Ed. by: A. B. Atkinson and T. Piketty. Oxford University Press, 2007. 1-17.
13 Minderről lásd: Barr, Nicholas: A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó Zrt. 2009.
14 „Az oligarchikus társadalmakra a fellendülés, majd a visszaesés jellemző: két, minden más tekintetben egyforma társadalomban először az oligarchikus berendezkedésű lesz gazdagabb, majd lemarad a demokratikus berendezkedésű társadalomhoz képest.” Acemoglu, Daron: Oligarchikus és demokratikus társadalmak. Közgazdasági Szemle, 2008. július-augusztus, 622-659. 622.
15 A tőkepiac, a külgazdaság és a beruházások az a három terület, ahová az államnak nem szabad beleavatkoznia Wilhelm Röpke szerint. A magántulajdon és az egyéni szabadságjogok felszámolása ugyanakkor a totális állam kialakulásához vezethetnek a német szociális piacgazdaság egyik fő teoretikusa szerint. Minderről lásd a Röpke munkásságát áttekintő részleteket itt: Hasse, Rolf H.-Schneider, Hermann-Weigelt Klaus (szerk.): A szociális piacgazdaság lexikona. Gazdaságpolitika A-tól Z-ig. Budapest, 2006. 66-68.
16 „A szegény országokban azért alacsony az oktatás színvonala, mert a gazdaági intézményrendszer nem ösztönzi arra a szülőket, hogy taníttassák gyermekeiket, a politikai intézményrendszer pedig nem tudja rávenni a kormányt arra, hogy iskolákat építsen, azokat támogassa és finanszírozza, illetve hogy eleget tegyen a gyermekek és a szülők kéréseinek.” Acemoglu-Robinson, 82.
17 Gyöngyösi és szerzőtársai értelmezik így Acemoglu téziseit. Gyöngyösi Győző-Juhász Réka-Mihályi Dávid: Daro Acemoglu a Rajk László Szakkollégium 2007. évi Neumann János-díjasa. Közgazdasági Szemle, 2008. július-augusztus, 660-664. 661.
18 Acemoglu-Robinson, 78.
19 „A tulajdonjogok, a törvényes rend, a közszolgáltatások, a szabad adásvétel és a szerződéskötés szabadságának biztosítása mind az állam feladata.” Egy társadalom jó működéséhez közszolgáltatásokra és infrastruktúrára is szükség van. Acemoglu-Robinson, 79.
20 Acemoglu-Robinson, 88.
21 Acemoglu-Robinson, 88-89.
22 Kizsákmányoló gazdasági intézmények „azzal a céllal jöttek létre, hogy a társadalom egyik részhalmazából pénzt és forrásokat vonjanak el a társadalom egy másik részhalmaza számára”. Acemoglu-Robinson, 80.
23 Acemoglu-Robinson, 379-380.
24 Acemoglu-Robinson, 380., 382.
25 A kizsákmányoló intézményekről lásd: Acemoglu-Robinson, 83-86.
26 Acemoglu, 622.
27 Popper, Karl R.: A nyitott társadalom és ellenségei. Balassi Kiadó, Budapest, 2001. 49., 147.
28 Higley és Burton szerint liberális demokrácia nem jött létre még soha anélkül, hogy ne alakult volna ki egy olyan jól artikulált elit, amely ne lett volna belső mechanizmusok révén alkalmazkodásra képes és politikailag relatíve stabil. Ezt nevezik ők konszenzuálisan egységes elitnek. Higley, John – Burton, Michael: Elite Foundations of Liberal Democracy. Rowman & Littlefield Publishers, Inc. Lanham-Boulde-New York-Toronto-Oxford. 1-2.
29 „Az államgépezet megerősítése a centrumban párhuzamosan zajlott a periférikus területek államgépezeteinek hanyatlásával. A lengyel monarchia hanyatlása a XVI-XVII. században jó példa erre a jelenségre. A periférikus országokban a kapitalista földbirtokosok érdekei ellentétesek a helyi kereskedő burzsoázia érdekeivel. Az ő érdekük azt diktálja, hogy nyílt gazdaságot tartsanak fenn a világpiaci kereskedelemből származó maximális profitjuk érdekében. Ez az export korlátlanságát, és olcsó ipari termékeket jelent a centrum-országokból. Érdekük még ezen felül a kereskedőburzsoázia megsemmisítése és külföldi kereskedők előnyben részesítése, akik nem jelentenek belső politikai fenyegető erőt. Így az állam szempontjából hiányzik az a koalíció, ami a központi országokat éppen erősítette.” Wallerstein, Immanuel: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. In: Fejlődés - tanulmányok. Szöveggyűjtemény. 4. „Periférikus” nemzetek és nemzetek feletti központok. ELTE ÁJTK Tudományos Szocializmus Tanszéke. (Szerk.: Béládi László, Miszlivetz Ferenc), Budapest, 1980. 93-144. 119.
30 Coenen-Huther, Jacques: Sociologie des élites. Armand Colin, Paris, 2004. 2-3.
31 „Az átmenetet a demokráciából a türannikus államba mondja Platón, legkönnyebben egy népszerű vezér hajthatja végre, aki egyfelől tudja, hogyan kell a maga javára fordítani a gazdagok és szegények osztályellentété, amely a demokratikus államban felüti a fejét, másrészt sikerül kialakítania saját testőrséget vagy hadsereget. Az embereket, akik eleinte mint a szabadság bajnokát éltetik, hamarosan szolgasorba süllyeszti; majd harcolniuk kell érte, mert állandóan háborús bonyodalmakat szít, hogy a népnek vezérre legyen szüksége.” Popper, 53.
32 Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969. 245-246., 294-295., 304.
33 „Mikor azonban felnő egy újabb nemzedék és a demokrácia irányítását az unokák veszik át, akik ezt a szabadságot annyira megszokták, hogy már nem is tartják különösebb értéknek, ezek leginkább arra törekednek, hogy minél nagyobb hatalmat szerezzenek maguknak, hogy a tömeg fölé kerüljenek”. Polübiosz történeti könyvei. I. kötet. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2002. 393-394.
34 A rókák és az oroszlánok váltakozása Paretónál történelmi folyamatot is jelzett: Marxszal szemben, aki a történelmet osztályharcok történeteként fogta fel, Pareto azt állította, hogy az emberiség történelme az elitek folyamatos cserélődése. Ahogy az egyik felemelkedik, a másik lehanyatlik. Míg az oroszlánok erőszakosak, így kerülnek hatalomra és így is tartják meg azt, addig a rókák inkább a ravaszsághoz folyamodnak. Zetterberg, Hans L.: Introduction. In: Vilfredo Pareto: The Rise and Fall of Elites. An Application of Theoretical Sociology. Transaction Publishers. New Brunswick (U.S.A.) and London (U.K.), 1991. 8-9.
35 Etzioni-Halevy, E.: Elites: Sociological Aspects. In: International Encyclopedia of the Social & Behavioral Sciences. Editors-in-Chief: Neil J. Smelser, Paul B. Baltes.) Volume 7. Elsevier, Amsterdam-Paris-New York-Oxford-Shannon-Singapore-Tokyo. 2001, Vol. 7. 4420-4424. 4422.
36 Lengyel György: A multipozicionális elit a két világháború között. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet. Budapest, 1993. 15-16.
37 Acemoglu-Robinson, 193-194.
38 A Marxra is reflektáló weberi osztályfogalom „a tömeges életesélyek közös oksági komponensére épül, mely kauzális tényező a piacon realizálódó gazdasági érdekben nyer kifejtést”. Az osztályviszony Max Weber szerint a gazdasági életben realizálódó hatalmi viszony. Lengyel, 8.
39 Társadalmi kapcsolat: „ha többek magatartása értelmi tartalmának megfelelően kölcsönösen egymáshoz igazodik, és magatartásukat ez a kölcsönös igazodás irányítja”. A társadalmi cselekvés „igazodhat mások múltbeli, jelenlegi, vagy jövőbeni viselkedéséhez”. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest, KJK, 1987. 51.
40 Weber, 77.
41 Merelman, R. M.: Learning and Legitimacy. Am. Pol. Sc. Rev. 1966. 60., 548. Idézi: Jürgen Habermas: Legitimációs problémák a modern államban. In: J. Habermas: Válogatott tanulmányok. Atlantisz. 1994. 183-222. 212-213.
42 Aronra hivatkozik: Kovács I. Gábor: A magyarországi polgári korszakbeli országos elitek empirikus kutatásának historikumához. Történeti elitvizsgálatok az ELTE Szociológia Tanszéke szervezésében 1978-tól. In: Kovács I. Gábor: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. Társadalom- és kultúratörténeti tanulmányok. L’Harmattan, Budapest, 2011. 33-74. 40.
43 „Egy gazdasági intézményrendszer akkor lesz befogadó, ha előtérbe helyezi a magántulajdon biztonságát.” Acemoglu-Robinson, 78.
44 Ilyen intézkedés volt például a magánnyugdíjpénztárak államosítása Magyarországon 2010 után.
45 A „nagy tömegszervezetek hiánya Kelet-Közép-Európában az a tényező, amely veszélyt jelenthet a gazdasági stabilizációra, reformra és politikai versenyre. Gazdasági szempontból ez jelentősen meggyöngíti a kormányzat csoportérdekek közötti közvetítőképességét, sőt a kormány nagyon könnyen áldozatává válhat éppen annak a gazdasági elitnek, amelynek a létrehozásán fáradozik. Az eredmény gazdasági téren talán némileg jobb lesz, mint amit a szocializmus produkált, de a gazdaság maga nem feltétlenül lesz versenyképes a bel- és külföldi piacon.” Comiso, Ellen – Dubb, Steven – McTigue, Judy: A populizmus illúziója Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, 1992/8. 59-88. 86.