Eörsi László: A művészet, mint a hatalom kritikája, a kaposvári Marat/Sade és a kultúrpolitika

A HATALOM REPREZENTÁCIÓI, HATALMI DISKURZUSOK
(A HATALOM MEGJELENÍTÉSI FORMÁI A TUDOMÁNYOKBAN ÉS MŰVÉSZETEKBEN)

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK

2015. NOVEMBER 25-26.
Országos Széchényi Könyvtár
Fotók: Topits Judit

Kádárék megőrizték az 1949-es államosítással létrejött színházstruktúrát. A korszaknak megfelelően adminisztratív úton gyakoroltak befolyást a kőszínházi társulatok felett, így megakadályozták, hogy független, autonóm és önként szerveződő művészeti élet alakuljon ki.

Mindez azt jelentette, hogy a pártállam kultúrpolitikai vezetésének nemcsak a színházak személyi összetételére, hanem műsorpolitikájukra is döntő befolyása lehetett. A „kézi vezérlésű” intézményrendszer szabta meg, milyen művek kerülhetnek színpadra. Előnyben részesítette az új magyar, valamint a szovjet és más népi demokratikus országok drámáit, de műsorra tűzhettek európai és magyar klasszikusokat, valamint az úgymond „haladó” kortárs nyugat-európai és amerikai drámákat is.

Az egyeztetéseket a hatalom részéről rendszerint Tóth Dezső miniszterhelyettes, Aczél György miniszter bizalmi embere végezte; ő adta be az előterjesztéseket, valamint az előző évad értékeléseit az Agitációs és Propaganda Bizottságnak. A Művelődési Minisztérium Színházi Osztálya pedig megkövetelte a „problémásnak” ítélt produkciók szövegének korrekcióját, bekérhette a rendezői koncepciókat, konzultációkat kezdeményezhetett a rendezőkkel és a dramaturgokkal, megtekinthette a készülő előadások próbáit.
A színházi életben szintén csakis a „három T” kategóriái érvényesültek. Molnár Gál Péter így summázta a problémát: „A színházzal mindig csak baj van. Ha rosszul működik, azért. Ha jól, hát azért, mert nem hízeleg a társadalomnak, hanem pontosan tükrözi az ábrázatát.” A kaposvári Csiky Gergely Színház – ebben a kritikusok nagy része egyetért – a hetvenes években hitelesen tükrözte a „társadalom ábrázatát”, s ez nem is minden esetben tetszett a kultúrkorifeusoknak, noha gyakran hirdettek hasonló célokat.
Aligha vitatható, hogy ebben az érában a kaposvári színház bizonyult a legnagyobb hatású magyar színháznak. Természetesen a magas esztétikai színvonal mellett a kitüntetett figyelemnek tudható be az is, hogy jónéhány produkció feszegette az aczéli tűrt kategória kereteit.

Legelőször 1977 márciusában az Ascher Tamás rendezte Állami Áruház operett budapesti vendégjátéka vívta ki a kultúrkorifeusok rosszallását: a vígszínházi előadás kísérőjelenségeit szélsőségesnek minősítették. A jegyek már jóval korábban elfogytak, sokkal többen akartak bejutni, és így közelharc bontakozott ki a jegy nélküli tömeg és a jegyszedők, illetve a segítségükre érkező rendőrök között. Ez volt a „vígszínházi csata”. Sokan illegálisan is beverekedték magukat, a nézőtér teljesen megtelt. Az előadás frenetikus sikert aratott: félóráig mindenki a helyén maradt, szakadatlanul szólt a vastaps. Ascher szerint Aczél György később is, ha a fellazítás jellegzetes tünetéről beszélt, mindig az Állami Áruházat említette. A darabot a „vígszínházi csata” után többet már nem játszhatták.

Eörsi László	A közönség

Voskovec–Werich Nehéz Barbara színdarabja (amelyet Gazdag Gyula rendezett) egy véletlen miatt vált különösen izgalmassá: a produkciót a szovjetek Afganisztán elleni támadásának másnapján mutatták be. A közönség ütemesen tapsolt, amikor a konferanszié ezt énekelte: „kivonulunk, bevonulunk könnyedén…”. Gazdagot pedig már addig is többször indexre tették, a Chartát is aláírta… Ekkor hatalom mégis beérte azzal, hogy ezt az előadást csak a következő évben hozták fel Budapestre. A párt képviseletében a darabot Svéd Pál nézte meg. A bemutatón az igazgatósági páholyban Babarczy ült mellette, aki az előadás „rázósabb” pillanataiban mindig a fülébe súgott valamit, hogy Svéd ne értse Eörsi István dalszövegét.

Az 1981-ben bemutatott Shakespeare III. Richárdját (rendező: Babarczy László) – megint csak véletlenül – Jaruzelski hatalomra jutása idején mutatták be. A darab végén Richmond hercege bejött egy zöld katonai egyenruhában, hogy VII. Henrik királyként átvegye a hatalmat. Ahogy leült az asztal mögé nagyon hasonlóan nézett ki, mint Jaruzelski. Elterjedt, hogy a kaposváriak a tábornokot parodizálták fekete szemüvegben, és ilyen értelmű jelentések is íródtak. Természetesen ez volt az alkotói szándék, csak épp szemüveg nem volt Richmondon. Knopp András viszont még évekkel később is másképp emlékezett: „Richmond grófja […] egy mikrofonokkal felszerelt előadói pulpitusról intézett szózatot a »nemzethez«, s – félreértéseket elkerülendő – feltűnő sötét szemüveget is viselt.”  A helyi pártvezető is hangoztatta a véleményét: kifejezésre kell juttatni, hogy politikailag a III. Richárd drámára jellemző aktualizálásra nincs szükségünk, ezt a vonalvezetést nem tűrjük. Az állami támogatást mi adjuk, mi tartjuk fenn a színházat, ehhez jogunk van. A színház nem istápolhat ellenzéki gondolatokat és nem támogathatja, hogy az ellenzék gyűjtőhelye legyen. Hivatkozott arra is, hogy „Aczél György elvtárs elítéli a klasszikus darabok aktualizálását”.

A legveszélyesebb (egyben a legsikeresebb) produkciónak az ugyanebben az időszakban, 1981. decemberében bemutatott Peter Weiss Marat/Sade drámája bizonyult, amelyet a közelmúltban elhunyt Ács János rendezett. A bemutató után, kilenc nap múlva következett be a lengyelországi rendkívüli állapot. „…Az előadás ettől, a tőle teljességgel független ténytől iszonyatos pluszenergiákat kapott”, „a lengyel események hihetetlen aktualitást adtak minden mozzanatnak” – nyilatkozta évekkel később a rendező. Nem úgy fogadták már, mint egy érdekes, furcsa előadást, hanem, mint valami programnyilatkozatot. Csapatostul jöttek a nézők, köztük prominens értelmiségiek, buszokkal, kocsisorokban. Szinte tüntetéshez hasonlított, ahogyan tapsoltak, ünnepeltek. Az előadás „nem pusztán a kiemelkedő esztétikai színvonalával érte el, hogy megkerülhetetlen kultuszelőadássá váljon”. Szintén a közelmúltban elhunyt Koltai Tamás szerint sokkal több volt ez, mint „in memoriam előadás”, mert a legközvetlenebb jelenről, a szabadság hiányáról szólt, ami tabutémának számított.

Babarczy László, az akkori igazgató a fogadtatásra a következőképpen emlékezett: „A legfeltűnőbb eleme az egésznek a Corvin köz fotója volt ott hátul, ami előtt fogta a kikiáltó az utcakövet, és zokogott. [...] A sajtó egyszerűen nem írta meg, és a helyi politika, tehát a kaposvári elvtársak nem vették észre, hogy mi van benne. A színházban ez volt a „nagy kuss–törvény”. Nem volt szabad kimondani, hogy az a Corvin köz. Nem kell, hogy észrevegyék! Zsámbéki így emlékezett vissza: „Teljesen világos volt. Olyan hülye ember nem ülhetett a nézőtéren, aki nem tudta volna, hogy ez ’56-ról szólt.”

Knopp András, MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának helyettes vezetője megértette az interpretációt, és följelentette a színházat. Az ügy a PB elé került. Ekkorra már Köpeczi Béla vette át a pozíciójában meggyengült Pozsgay Imrétől a kulturális tárcát.

Aczél újra a felső pártvezetésbe került, a Központi Bizottság ideológiai titkára lett, és visszavette a kultúra tényleges irányítását. Köpeczi Béla, Knopp András, Tóth Dezső egyaránt őt támogatták. Mindez általános szigorítással járt, ebben az évadban már több mint negyvenet kirostáltak a mintegy kétszáz felterjesztett színdarabból. Köpeczi miniszter bekérte a Marat/Sade szövegkönyvét. A társulat ugyanakkor – néhány nappal a vígszínházi fellépés után – már Belgrádba tartott, a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF rendezvényére. A kultúra irányítói közül belgrádi utat többen is aggályosnak tartották. „A darab »mára« és »ránk rendezése« itthon is kemény kritikát érdemel, de még fajsúlyosabbá válik a kérdés azáltal, hogy ez a produkció vesz részt a belgrádi nemzetközi színházi fesztiválon. A nyelvet nem, de az eredeti darabot ismerő közönség csak azt érzékeli, hogy a mai Magyarország – brechti stílusban előadott – kritikájával találkozik” – írta Rátki András, az egyik kultúrfunkcionárius.

Eközben a kaposváriak átütő sikert arattak Belgrádban, mindhárom fődíjat megnyerték. Az előadásnak külföldön komoly sajtóvisszhangja is volt. Az elhallgatás most már semmit sem használt. A Süddeutsche Zeitungban megjelent, hogy a Corvin köz van a háttérben, és ezzel megdőlt a „nagy kuss törvény”. A kultúrkorifeusok már a kemény fellépés mikéntjét fontolgatták, hideg zuhanyként érte őket a kaposváriak váratlan nemzetközi áttörése. „Ez volt a legsúlyosabb helyzet az én működésem alatt” – emlékezett vissza Babarczy. Ekkor nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy kivágnak minket.” Igazoló jelentést kellett írnia a Tóth Dezső miniszterhelyettesnek a Marat/Sade-ról. Sőt be is hívatta. „Előadtam, hogy az valóban a Corvin köz. Elmondtam, hogy Ács János, a darab rendezője, ott lakik a Corvin közben egy albérleti szobában. Az előadáshoz kerestünk egy olyan boltíves fotót, amely ugyanúgy hasonlít a Louvre néhány külső falához, mint az Ermitázs bejáratához, és azt lehet mondani, hogy ez az európai forradalmi nagyvárosoknak egy ilyen tipikus helye. Úgy merült fel, hogy ott nézte az ablakából ezt a boltívet a Corvin közben, és rájött arra, hogy ezt kell odatenni. És ezt bevették! De nem azért, mert ezt bárki is elhitte, hanem, mert volt egy jó magyarázat. Ennyi. Hát nem akartak direkt politikai botrányt csinálni, ha nem volt muszáj.”

Ascher szerint volt olyan feljelentés is, ami szerint a rendezés az elmegyógyintézeti igazgató alakjával a Kádárt parodizálta. Kétségtelen, hogy nem volt benne olyan fajta direkt paródia, de valóban ez az öltönyös, egyszerű, bürokrata figura, akit a Csernák Árpád játszott, a Kádár-kor szimbóluma volt.
A veszély azonban továbbra sem múlt el, már csak azért sem, mert Köpeczi Béla keményen megbírálta a darabot a Kritika 1983 februári számában. Zsámbéki ezt mondta erről: „… ez az egész bohózat volt, látom magam előtt az ülést, ahol kiadják neki a feladatot, és úgy értékelik, hogy ez olyan súlyos jelenség, hogy erre a miniszternek kell válaszolnia. És Köpeczi megkapja a feladatot, hogy mutasson rá a Marat-előadás ideológiai gyengéire. Érződött, hogy csikorog a gépezet. De már olyan idők voltak, hogy igazából nehéz volt a betiltás.”

„Önöknél Kaposváron nem veszik tudomásul, hogy véget ért az ellenforradalom” – korholták a kultúrvezetők megyei elvtársaikat. Mi több, az ügyben Kádár János, a legfőbb pártvezető is hallatta szavát, igaz, nem nyilvánosan. „Megyei első titkári értekezleten ismételten kritikát kapott Somogy megye a kaposvári Csiky Gergely Színház miatt. Személyesen Kádár János elvtárs is bírált minket, hogy nem tudunk rendet teremteni a színháznál” – hangzott el a megyei pártértekezleten.

Ascher úgy tudja, hogy Aczél György (esetleg Köpeczi Béla) kezdeményezésére felmerült, hogy az egész színházat betiltják, de a helybeli, lokálpatrióta pártvezetés kiállt a színház mellett, mert már kezdtek büszkék lenni a társulatra. Ezt Babarczy is hasonlóképpen látja, hozzátéve, hogy a helybeliek nem vették észre a színház ellenzékiségét, és az volt a véleményük, hogy „ezek hülyék ott Pesten. Paranoiások.” Másrészt idegesek is voltak, hogy a színház miatt molesztálták őket.

A Marat/Sade-t végül nem tiltották be, Nyilván a nemzetközi hírnév különös védelmet jelentett. A produkciót azonban mégis durva beavatkozás kísérte: a színház fennmaradása érdekében az igazgatónak el kellett távolítania az ellenzékiségéről ismert dramaturgját, Eörsi Istvánt. A pártvezetés ezt a helyi szervekkel hajtatta végre. Ennek közvetlen előzményéről fennmaradt levéltári forrás: „…tudjuk, hogy a színházban található néhány kétes politikai felfogású, ellenzéki, vagy erre hajló személy. Ezek a személyek igyekeznek a hasonló gondolkodásúakat a színházi előadásokra mozgósítani. [...] Ismert előttünk Eörsi és Ascher ellenzéki magatartása, akikkel meglátásunk szerint Babarczy László igazgató is szimpatizál, számukra teret biztosít. Babarczy ezen állásfoglalását kifejezésre juttatta az egyik ellenzéki aláírásgyűjtés alkalmával, amikor elmondotta: a tiltakozás tartalmával egyetértett, de mint színházigazgató azt nem írhatta alá. Az ilyen magatartás számunkra elgondolkoztató.

A beszélgetés, illetőleg tárgyalás során el kell érni, hogy Babarczy igazgató valljon színt, vállalja-e az elmondott (vázolt) politikai feltételeket. Ha nem, bármennyire sajnáljuk, a politikai bizalmat, mint igazgatótól nekünk meg kell vonnunk. Azt is el kell érnünk, hogy egyik-másik kétes személytől szabaduljon meg. Ilyeneket a jövőben a Csiky Gergely színházba ne gyűjtsön.”

1983-ban Tóth Dezső miniszterhelyettes ismét magához hívatta Babarczyt, és „felügyeleti eligazításában” neheztelését fejezte ki, hogy az elért kiváló eredményeket „esetenként” súlyos politikai, világnézeti hibák terhelik meg, amelyek „kilépve a művészet sajátos szférájából, bel- és külpolitikai szempontból egyaránt nemkívánatos tendenciákat erősítenek”. Tóth ezután vázolta a „rendkívül kedvezőtlenné” vált nemzetközi viszonyokat, a hazai problémákat, amelyek határozott kiállást, kellő állásfoglalást követelnek meg a „kulturális szféra munkásaitól” is, különösen a vezetőktől. Vagyis: „ebben a légkörben nem ismétlődhetnek meg a korábbi hibák” – utalt A nehéz Barbara és a III. Richárd előadásaira, amelyeket a Marat/Sade előadás és annak „kétes” hazai és nemzetközi sikere „koronázott meg”.

A pártvezetés a következő évadban azzal próbálta megrendszabályozni a renitens kaposváriakat, hogy leküldte a színházhoz felügyelőnek Knopp Andrást, a MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezető helyettesét. Úgy volt ott, „mint egy komisszár, aki kutatja, hogy vajon fel kell-e robbantani a kaposvári színházat”. De nem bizonyult veszélyesnek – emlékszik Babarczy –, mert „hülyét csináltunk belőle. Mindig olyan meggyőzően tudtuk előadni azt, hogy nagyon jó színházat akarunk csinálni, nem is lehetett másról szó.”

De már nem gördítettek semmilyen akadályt a Marat/Sade elé, amelyet a rendszerváltásig, sőt – felújítva, de eredeti szereposztásban – még 1989 után is játszották. Ezek között a legemlékezetesebb az 1985. február 17-i rendkívüli előadás volt, amelyet a színház KISZ-alapszervezete határozott el az afrikai éhségövezet gyermekeiért. Indok: „a darab szellemisége is alkalmas arra, hogy elmélyítse az együttérzés eszméjét. Marat, a nép barátja tehát afrikai gyermekekért hallatja szavát…” A rendszerváltásig természetesen még többször beavatkozott a kultúrpolitika a színház életébe, de többé már nem fenyegette a létét. A végveszély legközelebb csak 2008 tavaszától következett be, az imént elhangzottaknál azonban még sokkal drasztikusabban. Sőt, a hatalom ezúttal meg sem állt a színház teljes szétveréséig. Ez azonban már egy más történet…

JEGYZETEK
Ács János-interjú. Készítette Eörsi László, 2008. 1956-os Intézet, OHA
Tóth Dezső miniszterhelyettes tájékoztató jelentése az Agitációs és Propaganda Bizottság részére az 1976/77-es színházi évadról és az 1977/78-as színházi évad műsortervéről. MOL Színházi Főosztály, MOL XIX-J-7-aa, 8. d. 23. tétel.
Ascher Tamás-interjú. Készítette Eörsi László, 2008. 1956-os Intézet, OHA
Babarczy László-interjú. Készítette Eörsi László, 2008. 1956-os Intézet, OHA
Bérczes László: Másszínház Magyarországon 1945-89. III. SZÍNHÁZ, 1996. 5.
Bérczes László: Tegnap és ma. Színház-est Ács Jánossal. SZÍNHÁZ, 1997. 3.
Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlat. Interjúk, dokumentumok a színházpolitikáról. Budapest, Dovin.
Csáki Judit: Beszélgetés a profilról. Babarczy László, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója. SZÍNHÁZ, 1982. 12.
Koltai Tamás: Új formák, új tartalmak. Híd, 1982. 10.
Koltai Tamás: Újranéző. Marat/Sade, kaposvári Csiky Gergely Színház, 1989. szeptember 28., 109. előadás. Képes 7, 1989. október 21.
Koltai Tamás: Az én Kaposvárom. Harminc évad, és ami utána jön. SZÍNHÁZ, 2003. 11.
Köpeczi Béla: A forradalom értelmezése - Marat ürügyén. Kritika, 1983. 2.
Radics Viktória: A Marat/Sade jugoszláviai sajtóvisszhangjáról. SZÍNHÁZ, 1983. 2.
Bőgel József feljegyzése Tóth Dezső miniszterhelyettesnek, 1982. szeptember 27. MOL XIX-I-9g, Tóth Dezső iratai, 23. doboz.
Molnár Gál Péter: Szinházi kiskáte. Filmvilág, 1985. 12.
Somogy megyei párt végrehajtó bizottsága ülésének jegyzőkönyve, 45. d. 155. ő. e. 1982.március 24. 39-43. o.
Somogy megyei párt végrehajtó bizottságának jegyzőkönyve 46. d. 158. ő. e. 1982. október 12.
Tóth Dezső feljegyzése Knopp Andrásnak. MOL 288. fond, 36. cs./17.őe. – 1982. október 12.
Tóth Dezső feljegyzése Köpeczi Béla művelődési miniszter részére, MOL 288. fond, 36. cs./17. őe. - 1982. október 1.).
Zsámbéki Gábor- interjú. Készítette Eörsi László, 2008. 1956-os Intézet, OHA