Somlai Katain: Go West! A nyugati ösztöndíj-politika diskurzusai az 1960-as – 1970-es évek Magyarországán

A HATALOM REPREZENTÁCIÓI, HATALMI DISKURZUSOK
(A HATALOM MEGJELENÍTÉSI FORMÁI A TUDOMÁNYOKBAN ÉS MŰVÉSZETEKBEN)

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK

2015. NOVEMBER 25-26.,
Országos Széchényi Könyvtár
Fotók: Topits Judit

“GO WEST!” - énekelte a Pet Shop Boys 1990-ben, és került a slágerlisták élére a Village People 1973-as számának aktualizált, átírt és áthangszerelt változatával. A “West” eredetileg a Nyugati partot, San Francisco-t és a szexuális másság, a Gay Liberation Movement központjára utalt. Húsz évvel később a hideg háború végén az aktualizált változat a kapitalista világ győzelméről, a nyugati életforma megdicsőüléséről szólt, ahol a két “világ”, a két addig versengő ideológiai tömb konvergenciája a boldogságot, biztonságot, és elsősorban szabadságot nyújtó, a nyugati eszmények szerint felépített ígéret földjén valósul meg. A dal videóklipjében Nyugatra, egy színes bőrű énekesnő által megszemélyesített Szabadság-szobor kolosszushoz menetelnek a szám szovjet himnuszt idéző áthangszerelt dallamára a szocialista világ jelképes figurái: katonák, egy munkáscsalád stb. Vlagyimir Iljics Lenin útjelzőként Nyugatra mutató karja alatt.

Az állampárt által megtestesített hatalom és társadalom viszonyát az 1945 után Magyarországon is kiépített szovjet-típusú rendszerben a külföldi utazások lehetősége, illetve korlátoltsága is reprezentálta annyiban, hogy az utazáshoz való jog, mint az egyéni szabadságok egyike mennyiben volt a rendszer által elismerve  és jogszabályok által körülhatárolva. 1961-ig belső, “titkos” rendeletek által szigorúan korlátozták a kiutazások lehetőségeit. Szinte kizárólag hivatalos utazásokra volt mód 1955-ig belügyminiszteri engedéllyel. Magánutazásokra csak nyomós indokkal kerülhetett sor. Az ország kapui hermetikusan bezáródtak. 1955-ben az enyhülés légkörében egy résnyire megnyiltak, és a hatóságok foglalkoztak a további nyitás lehetőségeivel is, de a forradalom leverése után a kapuk ismét becsapódtak. 1961-ben született meg az első, immár nyilvános szabályozás, amely kimondta, hogy “Minden magyar állampolgár kaphat útlevelet kivéve azokat, akiknek kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság politikai és gazdasági érdekeit.” Tartalmi újdonságokat gyakorlatilag nem tartalmazott, de már a nyilvános szabályozás maga, tudatosította, hogy van némi lehetőség, ha korlátozott is, az utazásra. Magánutazásra rokonlátogatás céljából, illetve társasutakon lehetett menni, a hivatalos kiutazásokról alapvetően a területileg érintett miniszter döntött. Az utazások száma három év múlva ugrott meg érezhetően, amikor megkönnyítették az útlevelek kérvényezésének módját is, és a nyugatra utazóknak 70 dolláros valutakeretet bocsátottak a rendelkezésére. A liberalizálás oka elsősorban a fizetési mérleg javítása érdekében a turizmus fellendítésének szándéka volt, amelynek révén nagyobb devizabevételre számítottak, mint a kiutazók számára nyújtandó devizakiadás. Az utazások számát néhány év múlva titkos, adminisztratív eszközökkel aztán ismételten vissza próbálták fogni alkalmazkodva a nemzetközi politikában ismét feszültté vált légkör kívánalmaihoz. A nyugati világ részéről gyakorolt “fellazítás” kivédésére, amely a rendszer értékelésében a disszidálók számának jelentős növekedésében is tetten érhető volt, a 3212/1966 sz. Korm. rendelet kimondta, hogy jelentős pozíciókban levőknél, olyanoknál tehát, akik stratégiai információk/tudás birtokában lehetnek miniszteri engedély volt szükséges az utazáshoz, magánutazások esetén a hatóságok meg vizsgálhatták a kiutazó politikai beállítódottságát, erkölcsi magatartását, és annak fényében dönthettek az engedélyezésről, illetve elutasításról. Utóbbi esetében titkos rendelet lévén indoklás sem volt szükséges. A pártállami önkény ilyetén megnyilatkozása után, mely magával hozta az utazások számának minimális visszaesését, de az utazási vágyát nem szegte meg, lásd. a táblázatban ábrázolt tendenciát, 1970-ben született az első magas szintű jogszabály az utazások szabályozására, immár egy törvényerejű rendelet (1970.:4.tvr.), amely a kommunista érában először kimondta, hogy “minden állampolgárnak joga, hogy útlevelet kapjon és külföldre utazzon.” Az egyéni jog elismeréséhez azonban a kizárási okok felsorolása is társult. Meg lehetett tagadni az utazást többek között abban az esetben, ha a kiutazó az állam biztonságát veszélyeztette, a szocialista demokrácia ellensége, jogellenesen külföldre távozottat kíván meglátogatni, vagy amennyiben a belügyi hatóságok nem látták biztosítottnak az utazás anyagi fedezetét. Az önkényesen, szubjektíve is értelmezhető kritériumok alapján a hetvenes években az utazások mintegy 4%-át akadályozták meg. 1978-ban végül egy kormányrendeletben nyilvánossá tették az egy évtizeddel korábban hozott megszorításokat, melyek megerősítettek a kiutazás megtagadásának az okait, növelték a kizárhatóság lehetőségét, és tulajdonképpen megkérdőjelezték, hogy az évtized elején az állampolgárok számára megadott jog, valóban jognak tekinthető-e. A hatvanas években, ahogy Kádár János az évtized közepén véleményének hangot is adott, az utazás nem jog volt tehát, hanem sokkal inkább jutalom, illetve kiváltság.  A hetvenes években pedig noha nyilvánosan is megfogalmazott jognak számított, amelyet a hatalom birtokosai megadtak a társadalomnak, ugyanakkor fenntartották maguknak a jogkorlátozás, kizárás önkényesen alkalmazható számos, és idővel sokasodó lehetőségét.

Somlai Katalin	A közönség

Az utazási szabályok liberalizálása nyomán az ötvenes évek közepéig tartó látványos elzárkózással szemben két évtized alatt az utazás tömeges jelenséggé vált. Láthattuk, az ugrásszerű növekedésben jelentős szerepet játszott a kiutazási eljárások egyszerűsödése 1964-ben, de mélyen fekvő okokként elsősorban a nemzetközi politikában az enyhülést, a politikai konszolidációra való törekvést, gazdasági szükségszerűséget említhetjük. Az utóbbit erősen aláhúzva, és nem elfelejtve, hogy az ún. liberalizálás első lépéséhez is a turizmus fejlesztésének és a devizabevételek növekedésének megfontolása vezetett.

Az ideológiai, biztonsági és pénzügyi megszorítások ellenére dinamikusan nőtt, a hatalmat felkészületlenül érve, a nyugatra utazók száma is.

A fentiekben említettük, hogy az ötvenes években kevés kivételtől eltekintve kizárólag hivatalos úton lehetett Nyugatra utazni, de a Nyugattal való érintkezés a lehető legszükségesebbekre, főként kereskedelmi utazásokra korlátozódott. A hatvanas évek elejétől azonban az ország külkapcsolatainak fejlődésével párhuzamosan számottevően nőtt a hivatalos kiutazások száma is. A hivatalos utazások egy speciális fajtáját képezték a tanulmányutak. Az 1950-es évek végétől fokozatosan kialakult tőkés kapcsolatok a kultúra és a tudomány területén is megszüntették a szocialista országokkal való kapcsolatok kizárólagos jellegét. Addig továbbképzésre, hosszabb egyetemi tanulmányokra, aspirantúrára a szovjet táboron belül, elsősorban a Szovjetunióba, kisebb mértékben az NDK-ba utazhattak a Magyarországról kiküldöttek. A tömbön belüli ismeretszerzés lehetőségei megmaradtak, de a hatvanas évek elejére bebizonyosodott, hogy ezek egyrészt elégtelenek, mennyiségben és minőségükben is, bevett keretek között zajlanak, amiken változtatni Magyarország igényei alapján alig lehetett. A határok átjárhatóságának növekedésével tapasztalatszerzés új területéként adódtak az iparilag fejlett kapitalista országok. A Nyugat, a nyugati nyitás az első években ideológiai, politikai megfontolásokból Ausztriára, Finnországra, Olaszországra és Franciaországra terjedt ki. A nem szocialista országok közül elsőként Finnországgal kötöttek 1958-ban kulturális államközi egyezményt. Ezt követően alig húsz év leforgása alatt Magyarország a legtöbb európai országgal bilaterális egyezményben állapodott meg a kulturális és tudományos kapcsolatokról és cserékről.

 
Ezek az egyezmények és a keretükben megvalósuló munkatervek voltak azok, amelyek lehetőséget biztosítottak rövidebb-hosszabb tanulmányutakra. A hangsúly a hosszúságra esett, fél-egyéves, akár több éves időszakra, amely lehetővé tette a korszerű ismeretek elsajátítását. Ez volt az a kategória, amelyre nagy szükség volt, s melyet a keleti reláció nem tudott nyújtani. A nyugati tapasztalatszerzés hiánypótló volt, szükséges, nélkülözhetetlen. Ezért szorgalmazták, támogatták, ill. kialkudtak vele a hatalom egyes tényezői is. A kényszerű elfogadás mellett stratégiát kerestek arra, hogy az ideológiai kognitív disszonanciát feloldják. Ezt az ellenőrzésben és a tervszerűségben, tulajdonképpen az ösztöndíjak “államosítására” tett kísérletben találták meg. A nyugati utazások központosításának megvalósítására tettek kísérleteket a hatvanas évek közepétől egy bő évtizeden át, miközben az “ösztöndíjas utazások száma” dinamikusan emelkedett.

A kor bürokratikus terminológiájában “ösztöndíjas utazásnak” nevezték el függetlenül forrásától, azaz, hogy magán kapcsolatai révén jutott-e hozzá az utazni vágyó, vagy hivatalos úton nyerte el, az olyan tanulmányutakat, amelyek során a kiutazó kapitalista országba ment tanulni, esetleg valójában dolgozni, tapasztalatcserére, és kinntartózkodásának az ideje meghaladta az egy hónapot, valamint utazása nem a magyar, elsősorban a minisztériumok költségvetését terhelte. Az ösztöndíjas utazások ezen aspektusa nagyban elősegítette a nyugati kapcsolatok térhódítását, mivel a devizahiánnyal küzködő ágazatokat az ösztöndíjak olyan lehetőségekhez juttatták, melyeknek során nagyrészt devizamentesen juthattak a lehetőségekhez. Köszönhető volt ez annak a konjunktúrának is, hogy a Nyugat részéről is keresték a lehetőségeket a kulturális és tudományos érintkezésekre, mivel az enyhülés idején a két világrendszer közötti harc áttolódott elvontabb területekre, a kultúra és a tudomány szférájára. Az addig zárt magyar társadalmon egyre szélesebb rés nyílt, amin az ideológiai kihívások beszivároghattak.

Az első ösztöndíjasok Nyugatra 1958-ban utaztak ki, ekkor még nem az ú.m. ellenséges társadalmi berendezkedésű államok adományai révén, hanem az ENSZ adta lehetőségeket kihasználva stratégiailag és a magyar energiagazdálkodás szempontjából lényeges  kutatásokat végezni a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség ösztöndíjával. Pótlandó a még hiányzó kapcsolatokat a nyugati relációban 1961-ben a kormány állami ösztöndíjat alapított (3346/1961 Korm.hat)  „specialista szakemberek nagyobb számban külföldön történő kiképzésére”, amely ugyan nem a nyugati országokba való kiküldetést szolgálta elsősorban, de mivel az ilyen jellegű utaztatás ismeretlen volt a szocialista táboron belül, ott nem tudott meghonosodni, az új tapasztalatszerzési forma viszont a nyugati relációban olyan irányokba is megkönnyítette az utazást, amelyek felé nem, vagy csak lassan alakultak ki a hivatalos kapcsolatok. A hatvanas évek elejétől épült ki a központilag elosztható ösztöndíjak rendszere: az államközi kulturális , tudományos, és műszaki tudományos kapcsolatok, majd a hatvanas évek végétől a minisztériumok, társintézmények közötti direkt egyezmények. Egy külön csoportját képezte az egyezményeknek a Kulturális Kapcsolatok Intézete és különféle nyugati alapítványok megállapodásai (Ford Alapítvány, IREX, Humboldt Alapítvány, DAAD, Carl Duisberg Gesellschaft, Wellcome Trust stb.)  Egyéni, nem rendszeres felajánlásokra is sok példa volt, pl. Eisenhower-ösztöndíj. Ezek mellett jelentős számban megmaradtak a személyes kapcsolatok révén szerzett ösztöndíjak is, az ún. “magánkezdeményezésű tanulmányutak”, amelyeket a hatalom igyekezett az ellenőrzése alá vonni, egyes esetekben kisajátítani és saját elosztó rendszerében kiosztani.  A kezdeményezés felvállalása mellett, ami lehetővé tette az ösztöndíjasok személyének kiválasztását is, a gyakorlat kereteit megszabó elvek, irányok, területek kijelölése is az ösztöndíjas folyamatok kordában tartását célozta.

Jóllehet a korszak egészére igaz, hogy az ország külkapcsolatait a párt vezető szervei tartották szorosan kézben, az alábbi két ábra világosan mutatja a két évtized folyamán bekövetkezett változásokat. A hatvanas évek elején, mikor még kivételes esetnek számított egy-egy nyugati tanulmányút, az illetékes minisztériumok eseti döntésükkel engedélyezhették azt figyelembe véve a párt külpolitikai irányvonalát. Mivel az ekkoriban még csak az óvatos, tapogatódzó nyugati nyitást támogatta pontosan meghatározott irányokba, pl. Finnország, Olaszország, Svédország, Franciaország, a legfőbb ideológiai ellenfélként kezelt Amerikai Egyesült Államokba való hivatalos utazás – ilyenek voltak a hatvanas évek közepén adódó, akkoriban páratlan lehetőséget nyújtó Ford-ösztöndíjak –, az MSZMP politikai bizottsága maga határozott a kiküldhetők személyéről. A hetvenes évek végére, mikorra megsokszorozódtak az ösztöndíjas lehetőségek évente több ezer kutatót érintve, a bürokratikusan koordinált államigazgatás egyre bővülő intézményrendszerében, számos intézmény és testület játszott szerepet az ösztöndíjas kiutazások elvi kereteinek meghatározásában. Az MSZMP PB által 1966-ban elfogadott, s mindvégig érvényben maradt, ösztöndíjpolitikai irányelvek értelmében, az elvi iránymutatás feladatát, csakúgy mint az ösztöndíjak elosztását, az utazások lebonyolítását, valamint az utazások eredményeinek összegzését egyetlen testület, az Országos Ösztöndíj Tanács végezte volna. A Tanácsot a hatvanas évek második felének ellenfellazítási kampánya során, az állambiztonság bevonásával, létre is hozták, de komplex feladatát több okból sem tudta betölteni. A létrehozásával párhuzamosan a tudománypolitika fejlődésével más olyan intézmények is születtek (Tudománypolitikai Bizottság, OMFB), illetve megerősödtek (MTA), amelyek érintve voltak a témában, és átvették az elvi irányítást. A külpolitikai nyitás továbbá időközben tovább folytatódott olyannyira, hogy egyre inkább elfogadottá és támogatottá váltak az állami szint alatti, közvetlen intézmények közötti kapcsolatok, majd kutatási-, gazdasági együttműködések. Különösen az utóbbiak nagyobb gyakorlati haszonnal jártak, mint a jobbára elméleti ismeretek megszerzésére alkalmas ösztöndíjas utak.  

Az elvi kereteket meghatározó intézmények 1960-ban:

Az elvi kereteket meghatározó intézmények az 1970-es évek végén:

Minisztériumok
Már a hatvanas évek elejének egyszerű mechanizmusában is megmutatkozott az érdekkonfliktus az ösztöndíjas utazásokban érintett egyes intézmények között. Az ellenőrzés/korlátozás szándéka állt szemben a szakmai, illetve a szakmai álarc mögé bujtatott magánérdekekkel. Gyakoriak voltak a Belügyminisztérium és az ágazati minisztériumok konfliktusai. A fenti ábra is sejteti, hogy az ösztöndíjas utazások kapcsán az állampárti hatalom mennyi rétegének, intézményének kellett szembenéznie “a nemzetközi kapcsolatok kapitalista relációban való fejlesztésével” és indokoltságáról kialakítania a maga narratíváját. Egy narratívát, ami a modernizációt és nyitottságot megtestesítő jelenséghez való hozzáállásáról is árulkodott.

Az ösztöndíjas utazások kapcsán alapvetően három típusú narratíva fogalmazódott meg. A nyugattal való érintkezést megvalósító utazások melletti avagy elleni érvrendszerek nem vegytisztán különültek el egymástól, de hangsúlyaik alapján mégis tipizálhatók: politikai/ideológiai, állambiztonsági, és technokrata szempontból közelítettek a kérdéshez. A politikai érvelés a “békés egymás mellett élés elvének érvényesítését” helyezte előtérbe, és az igazodáskényszert a baráti országok, Csehszlovákia, Románia, de leginkább Lengyelország és Jugoszlávia, ösztöndíjas kapcsolataihoz, valamint a szocialista álláspont képviseletének szükségességét a nemzetközi szervezetekben. “A szocializmus eszméinek, eredményeinek népszerűsítését” célozta meg. A keleti tömb által képviselt politika szükséges adaptálásán túl azonban idővel felismerték és elismerték a tudományos kapcsolatok belpolitikai konszolidációra, az értelmiséggel kialakítandó modus vivendire való kihatását is kijelentvén, hogy “pozitiv eredménnyel jár az érintett állampolgárainknál”. A két tömb közötti modernizációs versenyfutásban elfogadottá lett, hogy “a termelőerővé vált tudomány a gazdasági fejlődést közvetlenül befolyásoló tényezővé vált.”
Az állambiztonsági narratíva amellett, hogy kényszerűen átvette a politikai szólamokat, melyek szerint “a nemzetközi helyzetben beállott változások következtében… a Magyar Népköztársaság belpolitikai és gazdasági érdekei lehetővé és egyben szükségessé tették” a nyugati nyitást, a fellazítás veszélyeire összpontosított. A kiutaztatások korlátozását, szigorúbb és tervszerűbb ellenőrzését szorgalmazta visszatérően, ha már az utazások szellemét nem lehetett teljesen visszadugni a palackba. Az állambiztonságnak érvei alátámasztására egy sajátos nézőpontú képe volt az ösztöndíjas tanulmányutakról, amiket kizárólag a fellazítás keretében tudott értelmezni. Az ösztöndíjak kapitalista államok és intézmények által történő felajánlásában erős, központi irányitással szervezett tevékenységet látott. A nyugati utazási lehetőségek célja ennek fényében az, hogy “bőkezű anyagi juttatások” fejében politikai befolyásolás eszközévé tegyék a kiutazókat, mondván, hogy “tanulmányútra, konferenciákra, stb. utazó személy deviza szerzése ismeretlen és ellenőrizhetetlen forrásból történik.” A hivatalos utazások iránti avverziója mellett a politikai rendőrség azonban a kezdetektől fogva tisztában volt a tanulmányutak révén a hírszerzés és az elhárítás területén adódó információszerzési és beépülési lehetőségek megnyilásával is.

A gazdaságpolitikával, a gazdasági mechanizmus megreformálásának útjaival foglalkozó közgazdászok és a technológiai modernizációt fontosnak tartó szakértelmiség az “elzárkózás” feladását sürgette a magyar gazdaság versenyképességének megteremtése érdekében. “A tudományos  és műszaki fejlődés gyorsulására” hivatkoztak, amikor is Magyarország, kisországként a külföldi tapasztalatszerzések révén juthat hatékonyan jelentős tudományos és technológiai ismeretekhez megtakarítva a kutatások és fejlesztések költségeit. A szakemberek tudásukat ekként gyarapíthatják tovább, a kiemelt kutatási feladatok megvalósítását segíthetik elő az utazások, a nemzetközi színvonal elérésében segíthetnek. Mindez jótékonyan hathatna a gazdaság teljesítőképességére, az szocializmus teljes időszakában akutt problémaként jelentkező devizahiány csökkentésére, és a fizetési egyenleg biztosítására: segít lehetővé tenni „egyes gyártási ágaink technikai elmaradottságának megszüntetését, biztosítja termékeink világszínvonalon történő előállítását.”

A három narratíva közül az utóbbi artikulálódott a leginkább árulkodva arról, hogy komoly érvek kellettek az ideológiai ellenállás, de legalább is indifferencia legyőzésére. Másfelől az érvelések kitartó ismétlése, finomítása utal arra, hogy a technokrata álláspont mögött komoly erők, érdekek álltak. Az ösztöndíjas utazások gyakorlata ugyanis, nem csak a gazdasági célszerűséget elégítette ki, hanem találkozott az értelmiség szakmai, kulturális, és anyagi ambícióival. Már pedig a Kádári konszolidáció erősen támaszkodott az értelmiség, főként az ösztöndíjakban egyre érintettebb műszaki értelmiség lojalitására. Így a pártvezetés a nyugati kirajzás megszorítására csak akkor tett lépéseket - hosszútávon ezek nem csökkentették az utazásokat, s rövid távon sem voltak mindig sikeresek -, vagy vállalta fel az állambiztonság megszorításokat sürgető javaslatait, amikor  a disszidálások száma meg-megugrott. A két évtized alatt két alkalommal, de az ekkor hozott óvintézkedések sem fordították vissza a nyugati kapcsolatok bővítésének folyamatát. Nem fordíthatták vissza, mert ahhoz az ország gazdasági és politikai érdekei kötődtek. A legtöbb, amivel próbálkozhattak, hogy a kereslet oldaláról próbálták befolyásolni a gyakorlatot. Az ösztöndíjakat a kívánt kezekbe és a kívánatos területekre és országokba próbálták terelni, miközben erősen ki voltak szolgáltatva a kínálatnak, azaz a felajánlásoknak és a fogadókészségnek. A fogadókészségnek, ami legtöbbször nem gazdasági, hanem ideológiai érdekeken nyugodott.