Rainer M. János: Önéletrajzi reprezentáció és hatalmi diskurzus – a „századosok” önéletrajzai, 1949–51

A HATALOM REPREZENTÁCIÓI, HATALMI DISKURZUSOK
(A HATALOM MEGJELENÍTÉSI FORMÁI A TUDOMÁNYOKBAN ÉS MŰVÉSZETEKBEN)

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK

2015. NOVEMBER 25-26.,
Országos Széchényi Könyvtár
Fotók: Topits Judit

1. A „Századosok” - jól körülhatárolható középosztályi csoport, az 1939 januárjában a Ludovika Akadémián felavatott honvédtisztek (160 fő). A túlélők az 1940-es évek végére elvesztették középosztályi státuszukat és meglehetősen alacsony pozíciókba süllyedtek. Az erőltetett hadseregfejlesztés és kezdődő hidegháború éveiben azonban egy részük visszakerült a hadseregbe, mások pedig mint tartalékos tisztek, a hadsereg tartalékát képezték. Ezért a negyvenes-ötvenes évek fordulóján valamennyiüknek önéletrajzot kellett írni. Az előadásban azt vizsgálom, hogy
a. hogyan konstruálták életútjukat a „századosok” ?
b. Milyen – beilleszkedésre irányuló, vagy a beilleszkedést fenntartásokkal kezelő stratégiák tűnnek ki szövegeikből?
c. E stratégiák mennyire érvényesültek a későbbiekben.

Rainer M. János	A közönség

2. A vizsgálat tárgya kereken 80 fennmaradt önéletrajz. Közülük 63 1950-ben készült, kézzel íródott, amikor a korábban B-listázott századosokat tartalékos tiszti nyilvántartásba vették. Tizenheten ekkor még a Magyar Néphadseregben teljesítettek tényleges (hivatásos) szolgálatot. Az ő életrajzaik valamivel korábbiak, 1949 nyaráról valók, és többnyire gépírt, de kézzel aláírt szövegek. A két önéletrajzot azonos utasítás alapján kellett elkészíteni. A „Titkos” jelzéssel ellátott séma az önéletrajzírónak saját magáról 19, rokonairól és házastársáról 7 „irányelvet” adott, amelyekre kötelező volt kitérni. A kérdőív-jelleget azonban szigorú (aláhúzott) parancs zárta ki: „Az önéletrajzot összefüggően kell megírni. (Nem kérdés-felelet formájában).” Ehhez az utasítás hozzáfűzte: „Ha életében, vagy közvetlen környezete életében olyan fontos események történtek, melyek az irányelvekben nincsenek rögzítve, erre is szükséges kitérni.”

A szövegnek meg kellett határoznia az illető származását, ki kellett térnie szülők, nagyszülők, testvérek 1945 előtti és jelenlegi foglalkozására, vagyoni helyzetére, a külföldön élő rokonokra, a kapcsolattartás módjára és gyakorisága. Nyilatkozni kellett arról, hogy az önéletrajz írója mit csinált 1919-ben, volt-e külföldön, milyen iskolákat végzett, milyen más (ki)képzésben részesült, milyen polgári munkahelyeken dolgozott (vagy dolgozik). Részletesen be kellett számolni katonai szolgálatáról, annak színtereiről, rendfokozatáról, beosztásairól, külön részletezve a frontszolgálatot és hadifogságot. Több kérdés vonatkozott az 1945 előtti és utáni politikai szervezeti tagságra, a „mozgalmi” múltra (beleértve a „pártellenes csoportosulásokban” való részvételt), a partizánmozgalomra – és az 1945 előtti fasiszta vagy jobboldali pártokra, amelyek közül az utasítás példaként a nyilaskeresztes pártot, a Volksbundot, a „vallásos ifjúsági egyesületeket” – és a cionista mozgalmat sorolta fel... Nagyjából ugyanez vonatkozott a házastársra és a rokonokra is. Bár a fennmaradt utasítás erről semmit sem szólt, a politikai fejlődéstörténet, sőt a politikai hovatartozás közlése (túl az esetleges szervezeti tagságon) a szövegek csaknem felében szerepel – önkéntesen.

3. Az önéletrajzírás a „századosok” esetében 1949-50-ben jóval több volt formális aktusnál (különösen a szovjet típusú rendszer későbbi, posztsztálini időszakával összehasonlítva, amikor rutineljárássá változott). A Néphadsereg hivatásos állományát ekkor kezdték feltölteni a különféle új, többnyire gyorsított tisztképzés által kibocsátott káderekkel. Akik (még) bent voltak, vélhetően e státuszuk megőrzésére törekedtek. Az 1946-47-ben gyors ütemben B-listázott (a hadseregből elbocsátott) többség, a tartalékosok számára a katonai identitás maradványának (elsősorban a rendfokozatnak) megtartása volt a fő tét. A szövegekből kiviláglóan többen ennél többre gondolhattak – a szolgálatba való visszatérés lehetőségére. A minimális célkitűzés is annyi lehetett, hogy múltjuk számbavétele ne legyen újabb státuszvesztés (vagy ennél is rosszabb – például repressziós intézkedések) oka vagy ürügye.

Az önéletrajzokat írató – jelen esetben a katonai – hatóság sem egyszerűen a bürokratikus tökéletesedést célozta. A hidegháborús helyzetben az egyik stratégiai ágazatban, a hadseregben kényes helyzet alakult ki. Fel kellett mérni, hogy a szűkös káderállományt hogyan, kik bevonásával lehet növelni, hogy lehet vészhelyzetben is fenntartani a védelem (vagy a támadás...) működőképességét. Parancsnokokra volt, szükség – de nem akármilyenekre. Az éberségi hisztéria csúcspontján a parancsnoki állomány kockázatmentesítése legalább annyira fontos volt, mint az, hogy legyen elegendő káder. Erre szolgált a felmérés, amelyben az elbíráláshoz kritériumokat alkalmaztak. A két legfőbb a származás és politikai lojalitás volt, vagyis egy életrajzi szempontból (látszólag) kemény, illetve puha keretrendszer. A klasszifikáció diszkrecionális jogát a hatóság magának tartotta fenn. Senki sem sorolta magát az ellenség kategóriájába – nem csak azért, mert ilyen őrült 1950-ben nem akadt Magyarországon. Az, hogy kik a volt elemek, a bürokrácia mérlegelésén múlott. A második, puha kritérium elvileg kemény változókon (például az 1945 utáni életút adatain, de figyelembe vehettek korábbi adalékokat is) és deklarációkon, politikai állásfoglalásokon múlott. Ezt a folyamatot, a szükséges nyelvi és tartalmi eszköztárat azonban az osztályozási folyamat tárgyai is ismerték. Korábban megfelelő nyelvi és (közvetve) bürokratikus jártasságot szerezhettek benne. Megtanulhatták azokat a technikákat, amelyekkel előmozdíthatták a legkedvezőbb besorolást.

4. A 80 életrajz tartalmi elemzése alapján két csoportban összesen hat ilyen technikát különböztettem meg, amelyek alkalmazását az alábbi táblázat szemlélteti:

5. A szövegek elemzése és a politikai reprezentációra való törekvés eszközhasználata alapján két markánsabb mintázatot különítettem el a „századosok” önéletrajzi gyakorlatában. Az egyik oldalon nyilván azok állnak, akik egyetlen ilyen eszközt sem használtak, szikáran rögzítették életútjukat, a legszükségesebb adatokra korlátozódtak, nem foglalkoztak származásuk értelmezésével és nem politizáltak. Ezt a csoportot intranzigenseknek nevezem; ők teszik ki az összes eset negyedrészét, kereken húszat. A másik oldalra azokat helyeztem, akik nyíltan deklarálták politikai hűségüket a rendszerhez és ezt valamilyen személyes fejlődéstörténettel is kiegészítették (B.1.+/B.2. + B.3.). Az elköteleződő-beilleszkedőknek nevezettek száma szinte pontosan ugyanannyi (21 fő), mint az előbbi csoport. Ide tartozik a fentebb említett hat legsűrűbb alkalmazó; a 21-ből 11-en párttagok voltak és 9-en 1949-50-ben is hivatásos katonaként szolgáltak. Az intranzigensek közül, mint említettem, csak egy volt katona és csak négyen próbálkoztak párttagsággal. A kettő között helyezkedik el a minta csaknem fele, vagyis egy jókora szürke zóna.

6. E nyers áttekintés nyomán legalábbis két kérdés merülhet fel. Az egyik, hogy a  hazai sztálini korszak elején-közepén megjelenített elköteleződő-betagozódó illetve intranzigens magatartás mutat-e folyamatosságot és eredményez-e érdemi különbséget a későbbi életpályán. Ennek érdekében vizsgáltam meg most már csak a két jellegzetes önéletrajzi mintázatot felmutatók későbbi pályáját. A vizsgálat a következőkre terjedt ki: az elért legmagasabb stabil társadalmi pozíció, a rendfokozat megtartása 1956 után, a rendszerrel való konfliktusok az életpálya során (kitelepítés, 1956-os forradalomban való aktív részvétel, ebből adódó esetleges represszió), emigráció, végül a halálozás időpontja 1989-hez képest. Az eredményeket a következő táblázat szemlélteti.

 Az eredmények valamelyes eltérést mutatnak – de el kell ismerni, nem igazán szignifikánsak. Halvány tendenciáik szerint a beilleszkedő stratégia valamivel jobb társadalmi pozíciókat biztosított, és kevesebb politikai konfliktussal járt. A rendfokozat elvesztésében is látható némi különbség, de ezért a posztsztálini rendszer még e tekintetben sem különösebben „díjazta” az alkalmazkodást és/vagy azonosulást. Az emigráció választásában sincs érdemi különbség, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik beilleszkedő emigráns 1968-ban távozott – és a már a következő év végén hazatelepült.

7. A politikai reprezentációk, különösen a politikailag elkötelezett mintázatban megfigyelhető markáns tartalma, erős érzelmi töltete és különbözősége az intranzigens mintázattól véleményem szerint arra utal, hogy legalábbis a „századosok” egy részében a beilleszkedés szándéka átélt, őszinte és erős volt. Ebbe beletartozhatott a szovjet típusú rendszer politikai ideológiájával való azonosulás is. Mindez nem feltétlenül járt a korábbi középosztályi identitás feladásával; különösen azért nem, mert az sem lehetett egynemű és a Horthy-kori társadalmi- és értékrend ösztönös vagy akár tudatosan átélt kritikáját is tartalmazhatta. Azok közül, akik egyértelmű azonosították magukat a szocializmussal, néhányan kimutathatóan azonos önéletrajzi gyakorlatot folytattak 1956 után is, amikor ezt már nem érezhették annyira előírtnak. De éppen a legelkötelezettebbnek tűnők mellőzhették, és mellőzték is a hűségnyilatkozatokat a továbbiakban. A szovjet típusú rendszer intézményei viszont mindkét, sztálini és posztsztálini változatukban inkább arra hajlottak, hogy egyneműen, vagy csupán minimális különbségeket téve tekintsen a volt katonatisztek csoportjára. A beilleszkedés  és lojalitás jelzései legfeljebb késve váltottak ki visszhangot és ez sem volt túl jelentős.