Standeisky Éva: A hatalom kapui. Értelmiségiek közszerepben

„Nagy tetteket csak szabadlelkű, önállóan gondolkodó emberek hajtanak végre.” (Sulyok Dezső 1936. január 29-i parlamenti felszólalásából).

A HATALOM REPREZENTÁCIÓI, HATALMI DISKURZUSOK
(A HATALOM MEGJELENÍTÉSI FORMÁI A TUDOMÁNYOKBAN ÉS MŰVÉSZETEKBEN)

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK/

2015. NOVEMBER 25-26.,
Országos Széchényi Könyvtár
Fotók: Topits Judit

„Érdekelt – olvasom egy nekrológban –, hogy [Nemeskürthy István] hogyan tudta túlélni a Rákosi- majd a Kádár-rendszert hol száműzött külvárosi tanárként, hol a hatalom egynémely vezetőjével is joviális kapcsolatot tartva irodalomtörténészként és legendás filmstúdió-vezetőként.” A búcsúztatott a rendszerváltás után az Orbán-kormány bírálójából annak támogatójává lett. A cikkíró felteszi a kérdést: „mi szüksége van egy sok évtizede megbecsült, idős közéleti, sőt szellemi embernek, hogy bármilyen politikai erő játékszerévé szegüljön, hisz ő maga egyetlen párt mozgását sem tudta befolyásolni, csupán legitimizálni?”
(Kerék-Bárczy Szabolcs: Búcsúzik a XX. század. Népszabadság, 2015. november 5.)

Előadásom nem csupán amiatt rendhagyó, hogy napjaink sajtójából idézek. Bár tudományos ülésszakra készült, nem felel meg teljesen a tudományosság kritériumainak. Kutatói élményeket, tapasztalatokat általánosítok anélkül, hogy részletesen kifejtett érvekkel, fel nem olvasott lábjegyzetekkel támasztanám alá hipotéziseimet. Egyéni mentalitásokat, viselkedési módokat igyekszem rendszerezni. A rendezőelv a közszereplés, amelynek nehéz körülírni a jelentését. Beletartozhat a politikusi, a mozgalmi, az államigazgatási és a médiabeli tevékenység. Kritérium lehet az is, hogy az illető „főállásban” közszereplő, vagy csupán alkalmanként, a kínálkozó lehetőségekkel élve az. Lélektani megközelítés is lehetséges, hiszen a sikeres nyilvánosság előtti megjelenés bizonyos személyiségjegyeket kíván. Kísérletem szociológiai szempontból is támadható, hiszen megállapításaim nem reprezentatív mintán alapulnak, s így példáim esetlegesnek tűnhetnek.

A hatalom is ingoványos fogalom. Érintkezik, összefolyik az uralommal, s jelzős összetételben jelentésköre kitágul, gondoljunk csak a szellemi hatalomra vagy a néphatalomra. A főcím – A hatalom kapui – képletes. Arra utalok vele, hogy csak azokra a közszereplő értelmiségiekre terjesztem ki vizsgálódásom, akik átmenetileg kerültek a hatalomba vagy annak közelébe, majd különböző okok miatt távoztak, vagy távozni kényszerültek onnan. A hatalom nem csupán irányítási rendszer, hanem ideológiai konstrukció is, vagyis a közszereplők nézetére, gondolkodásmódjára is ki kell térnem anélkül, hogy eszmetörténet-írást művelnék.

Standeisky Éva	A közönség

A hatalom kapui nyitva állnak azok előtt, akik késztetést éreznek a közszereplésre. A belépésnek azonban ára van: az illetőknek fel kell hagyniuk korábbi életvitelükkel, vagy legalábbis módosítaniuk kell rajta. Hatékonyságuk, sikerességük feltétele az alkalmazkodás és a találékonyság. A hatalom világába kerülve bonyolult élő gépezet alkotóelemeivé válnak. A kapuntúli világban más szabályok érvényesek, mint az azon kívüli tágasságban.
Aki átlépi a hatalom kapujának küszöbét, politikavárban találja magát, amelynek zegzugos utcáin könnyű eltévedni, s előfordulhat az is, hogy a szép oromfalak, épület- és teremcicomák baleset- és életveszélyes díszletek. A tereken, termekben ágáló, tanácskozó, kapcsolatokat építő/romboló politikai sakkjátékosok közé bekerülő tapasztalatlan kezdő a tanulóidő leteltével választhat: végleg elkötelezi magát a közszereplés, a politikusi pálya mellett, vagy a meg- és átéltek hatására újra a kapu felé veszi az irányt, átmenetileg vagy végleg búcsút mondva közéleti álmainak.

Nincsenek, nem lehetnek egzakt kutatások arra vonatkozóan, hogy egyeseket miért vonz a közszereplői, politikusi pálya. Minden kapuközelítőnek más és más a motivációja, még ha bizonyos késztetési előzmények csoportosíthatók is. Ilyen például a családi, rokoni példa ösztönző ereje és az iskolai évek közösségi élményének prolongálási vágya. Vagy, s talán ez a legizgalmasabb: a körülmények váratlan alakulása – háború, növekvő társadalmi feszültségek, forradalom – lök egyeseket a közéletbe, bár ebben az esetben is szükség van valamiféle alkati sajátosságra: szereplési vágyra, meggyőzési képességre, jó beszédkészségre.
Vannak, akik a közszereplői térben megmaradnak a hatalom peremvidékén. A hatalom kapujának közelében tevékenykednek, mindig készen arra, hogy ellenkező irányban újra átlépjék a küszöböt. (Vitányi Iván küszöbembernek tartja magát, ezt a címet is adta a közelmúltban megjelent önéletrajzi könyvének.) Mások a körülmények nem várt alakulásának hatására önként vagy kényszerből elhagyják átmenetileg vagy véglegesen a közszereplői pályát, s az is előfordulhat, hogy más, a korábbiaknál kevésbé látványos módot választanak a köz iráni elkötelezettségük kinyilvánítására.

A közéleti szereplők egy része értelmiségi. A politikai nyilvánosság vezető személyiségei között számuk talán még nagyobb. A közszereplést hivatásszerűen űző értelmiségiek úgy őrzik meg értelmiségi mivoltukat, hogy ugyanakkor fel is adják azt: eltávolodnak az értelmiségi létformától. Nem „szabadon lebegők” (Mannheim Károly) immár, hanem önként vállalt kötöttségek foglyai. Nem közvetítők az önérvényesítésre nehezen képes különböző társadalmi rétegek között, nem elfogulatlanságra törekvő értékelők, hanem vállaltan részrehajlók: egy eszme hirdetői, egy politikai mozgalom aktivistái, egy párt szócsövei.
A közszereplő értelmiségi és a politikus értelmiségi között különbség van. Az előbbi igyekszik a hatalom kapuinak közelében tartózkodni. Időnként bemegy valamelyik bejáraton, időnként kijön, sőt olykor ki-bejár. Ez az ő privilégiuma. Úgy őrzi meg szellemi függetlenségét, hogy tudja, véleménymondási szabadságát saját maga korlátozta, de ez nem olyan mértékű önakadályozás, mint a mozgalmi és pártkötöttségeknek magát alávető politikusé, aki még akkor sem szabad, ha ő formálja táborát: maga köti a gúzst, amelyben táncol.

A hivatásos politikus arról ismerszik meg, hogy fennen hangoztatott nézete, pártja/mozgalma és tömegtámogatottsága van. A közéleti szerepet vállaló értelmiségi az esetek többségében csak az elsővel rendelkezik, de saját világnézetével szemben is kritikus. Eltérően a politikustól elsősorban nem hatalmi megfontolásból tart ki elvei mellett vagy közeledik más politikai eszméhez, hanem közéleti, intellektuális tapasztalatai késztetik a nézetmódosításra vagy az esetleges nézetváltásra. (Bibó István, Németh László, Szabó Dezső és Szekfű Gyula nevét említhetném).

S akadnak olyan közszereplő értelmiségiek, akik bőséges tapasztalattal a hátuk mögött már semmilyen „izmushoz”, politikai eszméhez nem kívánnak kötődni: „csak” emberek akarnak lenni: tisztességesek, szókimondóak, elfogulatlanok, amennyire lehet, amennyire képesek rá. (Például Kassák.)
Az értelmiségi feladata más, mint a politikusé. (Forradalmi, rendszerváltó időkben elmosódhatnak a két foglalkozás/hivatás közötti határok, erre még kitérek.) A politikus értelmiségi más, mint az értelmiségi politikus. Babits Mihály jó korérzékkel figyelt fel Julien Benda 1927-es könyvére. Az írástudók árulását még magyarországi megjelenése előtt ismertette és véleményezte. A francia gondolkozó az első világháború és következményei tapasztalatából kiindulva rosszallotta az alkotó értelmiség egyre gyakoribb és szembetűnőbb hatalmi elköteleződését.

Az írástudók felelőssége, Lukács György 1945-ös kötete címe szerint Benda és Babits szellemiségét követi, tartalma alapján azonban nem így van. Lukács könyvében nem a szellem embereinek felelős kívülállását, figyelmeztető, értelmező, eligazító szerepét tartja kívánatosnak, hanem éppen ellenkezőleg: elköteleződésüket sürgeti. Nem az a probléma, ami mellett a szovjetunióbeli emigrációból hazaérő filozófus kiállt – antifasizmus, demokrácia, haladás – hiszen ezek egyetemes és humánus értékek, hanem a mögöttes politikai szándék: az az igyekezet, hogy a magyar értelmiséget megnyerje annak a kommunista pártnak, amely a saját politikai felfogása szerint értelmezte át a felsorolt fogalmakat. Lukács György pártjának a hatalomért folyó harca idején előkészítette a talajt a voluntarista indíttatású, a Szovjetunióban kiagyalt szocialista realizmus magyarországi meghonosításához. 1945 és 1947 között az akkori kommunista pártpolitikával adekvát konzervatív kultúrafelfogást vallott: megteremtette „nagy realizmus”-elméletét, s megvalósulásának példájaként hozzárendelte Déry Tibor nagyregényét, az 1947-ben megjelent, de tíz évvel korábban írt Befejezetlen mondatot. Eszmeileg és esztétikailag egyaránt lebecsülte a modern, absztrakt nyugati polgári művészeti alkotásokat, amelyek szerinte a hanyatló kapitalizmus káros termékei, s eltévelyedőknek tartotta azokat a szocialista, kommunista meggyőződésű alkotókat, akik a Horthy-korban – rendszerellenességből is – a modern művészeti irányok hívéül szegődtek. A „nagy realizmus”-elmélet az ország szovjetizálása után időszerűtlen lett, aminek következményeként Lukácsot elvtársai keményen megbírálták, s a filozófus egy-két évig háttérbe szorult. Vele lehetett ugyanis demonstrálni az 1945 és 1949 közötti a kommunista népi demokráciafelfogás avíttságát és veszélyességét, amelyet ugyan a rendszerváltó fordulat előtt maguk a kommunista vezetők is vallottak, rájuk azonban szükség volt – némelyikükre csak ideig-óráig – a diktatúra működtetéséhez. (Lukács az államszocialista éra mérsékelt reformperiódusaiban lett újra elfogadott: az ötvenes évek közepén és 1967 után.)

Babits, egyetértően hivatkozva Julian Benda-ra az 1920-as évek végén a faji, a vallási, az osztály- és a nemzeti szenvedélyt tartotta a XX. század legkárosabb jelenségeinek, amelyek szerinte az értelmiségieket is elragadták. Közülük a nemzeti szenvedélyt vélte a legveszélyesebbnek, mivel az a másik hármat is magában foglalhatja. Tíz év híján csaknem száz év elteltével, vagyis ma, a helyzet nemigen változott. Az 1929 óta eltelt évtizedek visszaigazolják a borúlátó helyzetértékelést.

S nemigen változott az idők folyamán az értelmiségiek politikához való viszonya sem. Az eszmei, ideológiai elköteleződések a hatalmi kapcsolódások révén ragadhatók meg igazán. Mindaddig, amíg a hatalom megengedi a sokszínűséget, és nem korlátozza a nyilvánosságot, van esély a nézetek ütköztetése révén az eszmei-politikai szenvedélybetegségek megfékezésére, kordában tartására. Az értelmiségiek a demokrácia viszonyai között kiélhetik közszereplési késztetéseiket anélkül, hogy esetleg rontanának a társadalom mentális állapotán, javítani annál inkább kínálkozik lehetőségük. Az autoriter vagy diktatórikus hatalom megrostálja az értelmiségieket, akik választhatnak a félreállás és az alkalmazkodás, kiszolgálás között. (E jelenségre lásd Konrád György–Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, az 1970-es évek közepén szamizdat kiadásban, majd a rendszerváltás után legálisan is megjelent művét.)
Történelmi példák bizonyítják, hogy átmeneti időszakokban – forradalom alatt, háború után, rendszerváltozás idején – megnő az értelmiségiekben a közéletben való részvételi hajlam. Nem csupán egyéni késztetésről van itt szó, hanem társadalmi igényről is. A talaját vesztett, a helyét kereső, a múltat elvető, a jelen kaotikusságát megélő ember szellemi támaszt keres, s az írástudókban, értelmiségiekben reménykedik, akikről több tudást, bölcsességet feltételez, mint magáról.
Az első világháború végén kitört polgári demokratikus forradalmat a szellem legkiválóbbjai aktív részvétellel támogatták. Elfogadták a nekik felajánlott egyetemi katedrákat, hivatalokat. De így volt ez a második világháború utáni demokráciakísérlet éveiben is. Neves értelmiségiek parlamenti képviselőséget vállaltak, s vezető államigazgatási, külképviseleti posztokat töltöttek be. 1945. április 2-án nyolc „közéleti férfiú” – szinte valamennyien neves értelmiségiek – került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Valamennyien pártonkívüliek voltak: ilyen minőségükben reprezentálták, pontosabban reprezentáltatták velük a hatalom döntéshozói a nemzetet. A „nyolcak”: az emigrációban élő Bartók Béla, Vámbéry Rusztem, Károlyi Mihály (ő némileg kakukktojás ebben a sorban) és Bölöni György, valamint két egyetemi tanár, Szekfű Gyula és a Nobel díjas Szent-Györgyi Albert és két népi író: Illyés Gyula és Veres Péter. Az ideiglenesség megszűnése, az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választások után is voltak „kinevezett” pártonkívüli értelmiségi képviselők. Néhányan közülük régiek (Bölöni, Károlyi, Szent-Györgyi, Vámbéry), néhányan újak (Kodály Zoltán, Moór Gyula, Pátzay Pál, Szőnyi István, Tamási Áron). Bartók szeptemberben meghalt, Veres és Illyés pártpolitikusként tevékenykedett (az utóbbi még három évig maradt – erősen fogyó lelkesedéssel – parlamenti képviselő). Szekfűt 1945 októberében moszkvai követté nevezték ki.

Az 1989–1990-es rendszerváltást követően is több olyan értelmiségi jutott parlamenti mandátumhoz – például a színész Darvas Iván, a történész Ormos Mária, Pető Iván és Szabó Miklós, a filozófus Tamás Gáspár Miklós –, akik nem rendszerváltó időkben feltehetően erre a posztra szóba se kerültek volna, s ha mégis, többségük valószínűleg visszautasította volna a felkérést.

Közös mindhárom átmeneti periódusban, hogy nem túl hosszú idő elteltével a kiemelt értelmiségiek zöme önként feladta a politikai-közéleti létmódot, s visszatért korábbi értelmiségi foglalkozásához és életformájához. Döntésük elsősorban a politikai-társadalmi környezet változásának – a stabilizálódásnak, a konszolidációnak – lehetett a következménye. (Ellenpéldaként hozhatók fel a dualizmuskori magyar parlament író képviselői, például Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, valamint 2010 és 2012 között a költő/író Kukorelly Endre, aki szerintem elsősorban nemes kalandvágyból vállalta a parlamenti képviselőséget.)
Az államigazgatás és a pártpolitizálás szakembereket kíván, akik értelmiségiek is lehetnek, de nem ebben a minőségükben fontosak. Uralmi pozícióban nem az útmutatás a feladatuk, hanem a végrehajtás. Konszolidált periódusokban nincs igény váteszként megnyilvánuló karizmatikus értelmiségiekre. Megjelenésük a közéletben figyelmeztető jel: azt mutatja, hogy megroppant valami a hatalmi rendszerben, és a megváltozott körülmények között az állampolgárok bizonytalanná, tanácstalanná váltak. Hatalomhoz nem kötődő szellemi tanácsadóra, irányítóra várnak, s nem is csalódnak: az értelmiségiek közül kiválasztódnak azok, akik ki tudják elégíteni igényeiket. Ha autoriter rendszer kerül válságba, az értelmiségi hatalombírálók hatalomközeli és hatalmon kívüli körökből egyaránt jöhetnek (mint a Horthy-korban az 1930-as évek közepén és 1943 körül, a második világháború alatt). Ha kemény diktatúra bomlik meg, a közéletbe berobbanó értelmiségi csak hatalmon belüli lehet, legalábbis a szétesés kezdeti időszakában (lásd az 1953 és 1956 közötti évek történéseit). Erodáló, puha diktatúrában feltűnik a hatalom körein kívül eső rendszerkritikus értelmiségi is (erre a Kádár-éra utolsó évtizede a példa).

Átmeneti, rendszerváltó időszak lezárulása után a hatalomba került értelmiségiek távozása szintén jelzésértékű. Az az üzenete, hogy immár nincs szükség a szabályos, rutinszerű és elfogadott hatalomgyakorláshoz nem politikus vagy az államigazgatásban nem jártas „külsőkre”. Ez elsősorban demokráciára igaz, diktatúrában/autokráciában a hatalmon lévőknek mindig szükségük van vélt legitimitásukat erősítő értelmiségi díszpolitikusokra.
A kultusztárcánál gyakori, hogy konszolidált időszakokban is főként humán értelmiségiek kerülnek ennek a minisztériumnak az élére, aminek az lehet az oka, hogy ennél a minisztériumnál a reprezentációs funkció fontosabbnak tűnik a szakigazgatási jártasságnál. (Néhány kiragadott példa: a történész Hóman Bálint, a földrajztudós gróf Teleki Géza, a költő és irodalomtörténész Keresztury Dezső, a néprajztudós Ortutay Gyula, a történész Köpeczi Béla és Glatz Ferenc, a szintén néprajzos Andrásfalvy Bertalan, a szociológus Magyar Bálint, a történész Hiller István, a politológus Bozóki András. A hatalmi pozíciót egyikük sem önként adta fel: távozásuk a politikai helyzet változásának következménye volt, s nem csalódásuk a politikában.)

Rendszerváltó időkben közszerepet vállaló, politikusként is fellépő értelmiségiek közös jellemzője lehet, hogy illúziókkal telve vetik bele magukat a közéletbe, majd megtapasztalva a köztevékenységet, kiábrándultan felhagynak vele, vagy más formákat keresnek altruizmusuk kiélésére.
A közszerepet vállaló értelmiségiek motivációja különböző, s tevékenységük formája, időtartama és intenzitása is eltérő. Néhányat kiemelek közülük, s világlátásukat, közéleti funkciójukat, a közéleti tevékenység periódusában tanúsított magatartásukat, munkájuk eredményét, illetve eredménytelenségét vizsgálom.
A hatalomközelbe került négy értelmiségi – a történész Szekfű Gyula, a jogász Sulyok Dezső, a közgazdász Kovács Imre és a bölcsész Szabó Zoltán – kiválasztása esetlegesnek tűnhet, pedig van köztük összefüggés.

A leglényegesebb talán, hogy mind a négyen demokraták voltak. A gyakorlatból indultak ki, s nem a csábító elméletekből. A köztevékenységet fontosnak tartották. Nem szereplési vágy hajtotta őket elsősorban, hanem a köz iránti elkötelezettség, a beteljesítendő értelmiségi feladat: átadni a tudást, tapasztalatot, értelmező felismerést azoknak, akik nincsenek olyan helyzetben, hogy különbséget tehessenek a rájuk zúduló információtömegben a manipulált és a valós értesülések között. Lelkileg független emberek voltak, a cenzúrázatlan nyilvánosság hívei, akik nem sorolhatók be egy eszmei kategóriába, pontosabban többe is tartozhatnának (liberális, konzervatív, szocialista, népi, urbánus, ha ennek – lényegüket és a lényeget tekintve – lenne bármi jelentősége).
Tehetségüket leginkább ellenzéki szerepben bontakoztatták ki. Az írás volt a legfőbb erősségük: magas szintű politikai publicisztikát műveltek. (Ketten közülük – Kovács Imre és Szabó Zoltán – szociográfiát is írtak. 24 évesek voltak, amikor a Néma forradalom, illetve A tardi helyzet megjelent.)
Közös még bennük, hogy közéleti szereplésük fénykora a második világháború utáni évekre esett. Lelkesen és tevékenyen kapcsolódtak be a remélt demokratizálási folyamatba: azt gondolták, hogy álmaik a demokrácia magyarországi megvalósulásáról végre beteljesedhetnek.

Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt főtitkáraként a döntő szerepű pártközi értekezletek tagja volt, parlamenti képviselő, akárcsak a kisgazdapárti Sulyok Dezső, akinek neve 1946 elején miniszterelnökként is szóba került. Sulyok pártja szétbomlasztásakor/szétbomlásakor létrehozta a hozzá hasonlóan a kisgazdapártból kizárt társaival a Szabadság Pártot, amelynek élén az 1947-es választásokig a demokrácia legharcosabb védője és a demokrácia ellehetetlenítőinek legkeményebb kritikusa volt.

A történelem folyamatait korával is összekötni tudó Szekfű Gyula moszkvai követként próbálta az állandósulni látszó világhelyzetben Magyarország érdekeit képviselni. Szabó Zoltán belügyminisztériumi alkalmazottként a hivatalos állami kiadvány, a Magyar Közlöny főszerkesztője lett, s a háború utáni koalíciós demokratikus ifjúsági szerv, a MADISZ folyóiratát, a Valóságot is szerkesztette. A lapindító írás Szabó Zoltán hitvallása is: „Valóság: szürke szó, pátosz nélküli. Ám néha úgy érzem, biztosabban ellentéte a hazugságnak, mint az igazság. Az igazság mindig valakié. A valóság kívülünk van. Nem befolyásolják szorongásaink, vágyaink reményeink. Legfeljebb tetteink” – olvasható a Hazugság nélkül című lapindító írásában. Az ő érdeme, hogy Révai József, a befolyásos kommunista politikus és ideológus berzenkedése ellenére 1945 legvégén megjelenhetett a Valóságban Bibó István: A magyar demokrácia válsága című írása, amely nem is annyira saját korában keltett nagy visszhangot (a folyóirat következő számában a vele vitázók véleménye is megjelent), hanem a Kádár-rezsim bomlásakor, amikor a rendszerellenzékiek belőle merítve, rá hivatkozva próbálkoztak a demokrácia újbóli megteremtésével.  

A „négyek” közös szellemi őse Széchenyi István volt abban a megközelítésben, amely Szekfű Gyula nevéhez kapcsolható. Szekfűhöz köze volt Kovács Imrének, Szabó Zoltánnak és Sulyok Dezsőnek egyaránt. A két, népi íróként is számon tartott értelmiségi azok közé tartozott, akikre már a harmincas években felfigyelt Szekfű Gyula, s teret adott mindkettőjüknek az értelmiségiek között nagyhatású és színvonalas folyóiratában, a Magyar Szemlében. (Szabó Zoltán a folyóirat 1940. márciusi számában összegezte a Magyar Nemzet „Szellemi honvédelem” című, általa vezetett rovatának jelentőségét és kudarcát. A tardi helyzet középosztály-kritikája Szekfű-hatásról tanúskodik.)

Sulyok írásaiban gyakran emlegette Szekfűt, például Kovács Imre melletti védőbeszédében. (A Néma forradalom szerzőjét nemzetgyalázás miatt állították 1937-ben bíróság elé.) Kisgazdapárti ellenzéki képviselőként pedig 1937. május 4-i parlamenti felszólalásában Sulyok az akkori szellemi elit legkiválóbbjai között Kovács Imre és Szabó Zoltán nevét is felsorolta. Sulyok Dezső mértékletessége és Kovács Imre radikalizmusa 1945-ben ahhoz vezetett, hogy az ügyvédből lett politikus szembekerült a kommunista pártot szerinte elfogultan és feltétel nélkül támogató parasztpárti vezetővel. Kovács Imrét az elkövetkezendő évek csalódásai meggyőzték arról, hogy nem ő, hanem Sulyok mérte fel helyesen az 1945-ös politikai viszonyokat.

Szabó Zoltán az emigrációban értő és méltató nekrológot írt Szekfű Gyuláról. Mindketten katolikusok voltak, s mindketten nagyra értékelték Sík Sándor piarista paptanár munkásságát. (Sulyok Dezső is katolikus volt.) Sík 1930-ban publikált gondolata – „Emberebben ember és magyarabban magyar társadalomért” – szállóigévé vált, és Szekfű 1934-ben kibővítve megjelent Három nemzedékében az új rész – Trianon óta – egyik fejezetének címében – Magyarabb magyarság felé – is megjelenik. (Noszkai Gábor: Szabó Zoltán politikai arcéle, részvétele az antifasiszta mozgalmakban. Múltunk, 2013. 2., 186–187.)  

Miért változott meg a négy politizáló értelmiségi viszonya a hatalomhoz? Miért lettek a hatalom részeseiből a hatalom kritikusai? Alapvetően azért, mert a hatalom jellege lett más. A második világháború után a demokrácia fokozatosan és ellentmondásosan diktatúrába fordult, amire mind a négyen világlátásuknak és személyiségjegyeiknek megfelelően reagáltak. Egyedül Szekfű Gyula pozíciójában nem következett be radikális változás. A történész nem mondott le és nem emigrált, mint a másik három közszereplő értelmiségi. Moszkvai követi, majd nagyköveti pozíciója nem jelenti azt, hogy ne lett volna tisztában a világhelyzetet Magyarország számára kedvezőtlen alakulásával, azzal, hogy Magyarország beláthatatlan ideig a szovjet érdekszférába fog tartozni. A 150 éves török uralomra gondolva mondta Szabó Zoltánnak: az újabb hódoltság kora jött el. Magatartását lehet áldozatvállalásnak és megalkuvásnak is minősíteni – van példa mindkettőre.
Sulyok Dezső Szekfű Gyulához hasonlóan ítélte meg Magyarország nemzetközi helyzetét: kiszolgáltatottságunk a Szovjetuniónak tartós lesz, s ennek tudatában kell cselekednünk. A Szovjetuniót biztosítani kell arról, hogy „a magyar nép huszonötéves szovjetellenes beállítottsága egyszer s mindenkorra véglegesen megszűnt” – mondta Sulyok 1947. június 12-ei parlamenti felszólalásában. Fél évvel korábban, pártja, a Szabadság Párt zászlóbontó nagygyűlésén leszögezte: „szoros, sőt bensőséges és bizalomteljes barátságban kell élnünk a Szovjetunióval”. (1946. november 24.) Távlati megoldásként a semlegességben, illetve az Európai Egyesült Államok létrejöttében reménykedett.

Kovács Imre fordulata látványos volt. A demokrácia sérelmeit látva-érzékelve nem csupán a kommunista párttal került szembe, hanem saját pártjával, a Nemzeti Parasztpárttal is. Párttársai ugyanis vele ellentétben nem távolodtak a kommunista párttól, hanem egyre inkább közeledtek feléje, amit Kovács elfogadhatatlannak tartott. Kétségbeesését és kapkodását is jelzi, hogy az 1947-es országgyűlési választásokon a csalódott és kitaszított politikusokból frissen alakult, heterogén összetételű inkoherens kis párt (a Független Magyar Demokrata Párt) jelöltjeként indult, s bár bejutott a parlamentbe, érdemi politikusi szerepet már nem játszhatott. Emigrálása után minden kapcsolatot megszakított emigráns politikustársaival, ellentétben Sulyok Dezsővel és Szabó Zoltánnal. (Szabó a Károlyi Mihály vezette párizsi magyar követségi állását feladva vonult emigrációba.)
A „négyek” közül élete folyamán a leglátványosabban Sulyok Dezső pályája módosult. Viszonylag rövid tagság után háromszor is kilépett a kormányzó pártból: a Horthy-érában kétszer és a negyvenötös demokráciakísérlet idején, 1931-ben, 1935-ben, illetve 1946-ban, igaz ez utóbbit már nem lehet egyértelműen önkéntesnek minősíteni, hiszen kizárták a kisgazdapártból, aminek érdekében egyébként megtett mindent. Mintha lénye ellenére lett volna a nem ellenzéki pozíció. Másként fogalmazva: igazán ellenzékiként volt elemében. Sulyok itthoni közszereplői pályafutása ellenzéki pártja ellehetetlenítésével, képviselői újraválaszthatóságának törvényi megvonásával véget ért.

1947-re mind a négy hősünk csalódott az általuk is teremtett rendszerben, abban a hatalmi struktúrában, amellyé az 1945-ös demokrácia deformálódott. A hatalom kapuja hármuk előtt végképp bezárult, igaz, ekkorra már egyikük sem vágyott a kapun belüli életre.
A példák száma végeláthatatlanul szaporítható. A kis és a nagyobb létszámú csoportoké is. A „fordulat éveiből” éppen úgy kibonthatók lennének hatalomközeli magatartásformák, mint az 1947 és 1949 közötti éveket követő Rákosi-érából és az ötvenhatos forradalom sűrű idejéből. A Kádár-korból, különösen annak végső szakaszából említhetném a rendszerváltáson buzgólkodó monori és lakitelki értelmiségieket, a rendszerjavítókat és a rendszer(le)bontókat, az ellenzékieket és a félellenzékieket egyaránt. Sorolhatnám az 1990 utáni években, évtizedben hatalomközelbe vagy ellenzékbe került különböző „színárnyalatú” korábbi rendszerkritikusok nevét is. Napjainkból is hozhatnék példákat a hatalom kapujában vagy annak közelében tartózkodó értelmiségiekre. Remélem, a jövő múltértelmezői majd ezt is megteszik.

A hatalom reprezentációi, hatalmi diskurzusok című, az Országos Széchenyi Könyvtár 2015. november 26-ai konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett szövege.