EÖRSI LÁSZLÓ: KŐBÁNYA 1956. FEGYVERES ELLENÁLLÁS A X. KERÜLETBEN

Könyvbemutató
2016. október 25-én 17 órakor
Kőbánya, KÖSZI KőCafé. X. Előd utca 2. (Rottenbiller parkban az ATV, a volt Kőbánya mozi mögött)
A X. kerületi Önkormányzati Hivatal támogatásával kiadja az 1956-os Intézet Alapítvány
      

Tartalom

ELŐSZÓ
KŐBÁNYA TÉRKÉPE
FEGYVERES ELLENÁLLÁS A X. KERÜLETBEN
Az erős helyi pártközpont
Az áttörés
A kőbányai nemzetőrség
A vihar előtt
Harci előkészületek
November 4-e
November 5-e
Az ellenállás utolsó napjai
A harcok mérlege Kőbányán

ELŐSZÓ
Egyes budapesti körzetek 1956-os történetéről lehettek némi információk még a pártállam időszakában is, más térségekről szinte egyáltalán nem esett szó. Az utóbbi kategóriába tartozik a főváros X. kerülete, Kőbánya is. Az itteni ellenállást még a Kádár-éra erre specializálódott történésze, Hollós Ervin sem említette meg a főleg „ellenforradalmi” csoportokról szóló kötetében.1
 
Már a forradalom leverése után 11 hónappal megjelent Szentiványi György írása, Néhány „politikai menekült viselt dolgai” címmel.2 Az akkori időknek megfelelően a szokásos lejárató, hamis klisék („ellenforradalmi terrorcselekmények”, „szervezett rablás”, „egytől egyig többszörösen büntetett előéletű munkakerülők, betörők, kirakatfosztogatók, illetve közismert prostituáltak”) mellett még a résztvevők megnevezése sem sikerült. (A tucatnyi névből mindössze egy személy volt az, aki valóban részt vett a kőbányai forradalmi eseményben.)

Természetesen nem várhatunk objektivitást a pártanyagoktól és a belügyi jelentésektől sem, amelyek a fent említett cikkhez hasonlóan fasisztáknak láttatja a kőbányai forradalmárokat,3 azzal a valótlansággal kiegészítve, hogy a felkelők bántalmazták volna az ÁVH-s és a szovjet foglyaikat.4

Valójában a felkelők túlnyomó része kétkezi munkás volt, akárcsak az apjuk, tehát szó sem lehet „osztályidegenekről”. 33 főről vannak erre vonatkozó adataink, közülük 28-an fizikai munkát végeztek (gyári munkások és parasztok) – ebből kilencen szakmunkások –, a többiek: egy-egy egyetemi hallgató, mérnök, katonatiszt, művezető és kalauz. Ennek megfelelően a többségük csak néhány elemi osztályt végzett.

Igen valótlan a felkelők bűnöző múltjára történő utalás is. Tizenhatukról rendelkezünk részletesebb életrajzi adatokkal, közülük mindössze egyetlen olyan akad, aki megfelel a kádári „ellenforradalmár” kritériumainak. Rajta kívül az egyik résztvevőt két évvel büntették, egy másikat három hónappal, de letöltését felfüggesztették.

A rendszerváltás óta is csak nagyon csekély számú tudósítás jelent meg eddig ebben a témakörben. Ezek közül a legismertebbek Orbán Éva interjúgyűjteményei, amelyekben ketten is részletesen elmondják emlékeiket.5

Az események rekonstruálása amiatt is problematikusabb, hogy a kőbányai forradalmi események három legfőbb vezetője (Sótonyi Tamás, Kovács József, Drabant Ervin) az ellenállás leverése után azonnal emigrált, róluk, tőlük alig tudunk valamit. Pedig távolról sem jelentéktelen események zajlottak le Kőbányán. Bár a helyi pártbizottság a forradalom első időszakában féken tudta tartani a társadalom önszerveződését, a tűzszüneti időszakban erre már a legkevésbé sem volt képes, majd a szabadsághar-cosok az intervenciós csapatok több páncélosát is megsemmisítették. Még az olyan fontos eseményről sincsenek források, mint a Gyűjtőfogházban lévő rabok kiszabadítása. Leginkább a Pf. 2960. sz. „honi” légvédelmi tüzérezred 4. ütegének beosztottaitól származó források segítségével kapunk képet az itteni történésekről.

Közülük került ki az egyetlen kőbányai kivégzett is, Silye Sámuel tizedes személyében. Hogy csak ő esett áldozatául a kádárista megtorlásnak, legfőképp a szerencsének köszönhető. Perében 1959 végén hirdettek jogerős ítéletet, ekkor már a bosszúvágy lényegesen csökkent. De még így is első fokon az ügyész a Silye-per hat vádlottja közül néggyel szemben indítványozta a legsúlyosabb büntetést. Közülük hármat jogerősen is halálra ítéltek, de Zabos Ádám és Zoványi József sorkatonák halálos ítéletét az Elnöki Tanács életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatta át. Meggyőződésem, hogy ha Fejes Sándor vasesztergályos felett nem 1960–1961-ben ítélkeznek, hanem három évvel korábban, őt is felakasztották volna.

A kötet első része Kőbánya fegyveres ellenállásának történetét dolgozza fel, majd a kőbányai fegyveres ellenállásban részt vettek életrajza következik. A névmutató, a forrásjegyzék és a bibliográfia után a függelékrészben ismertetjük a levéltári forrásokban szereplő forradalmárok legfőbb személyes adatait, a kádári megtorlást elszenvedettek pertáblázatait, valamint a harcok áldozatainak névsorát.

Korábbi munkáimhoz hasonlóan (Ferencváros 1956, Corvinisták 1956, Széna tériek 1956, „Baross Köztársaság” 1956, Soroksár 1956, Pesterzsébet 1956) az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához elsősorban a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, főként a kihallgatási és a tanúkihallgatási jegyzőkönyveket. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, vádiratok, bírósági ítéletek jóval csekélyebb forrásértékkel bírnak, mivel az eredeti közléseket nagymértékben eltorzítják. Természetesen a periratokat is kellő forráskritikával kell kezelni.

Az Életrajzokban a résztvevők életútjáról igyekeztem összegyűjteni a fontosabb adatokat. Csak azoknak az életrajzai szerepelnek, akikről levéltári forrás áll rendelkezésünkre. Több fontos szereplőről kevés, vagy egymásnak ellentmondó adatokkal rendelkezünk. Az életrajzok sora további szociológiai feldolgozás nyersanyagaként is felfogható. A megtorlás történetére csak az életrajzi kereteken belül térünk ki, a retorzió részletes ismertetése újabb kötet témaköre lehetne.

A névjegyzékben 76 felkelő nevét tüntetjük fel, köztük azokét is, akik részvétele nem kellően bizonyított. Ez csak kicsit több mint a fele annak a számnak, amennyire a belügyiek becsülték a létszámukat.6 Véleményem szerint inkább csak mintegy százan lehettek a kőbányai felkelők.

Nemcsak az utcanevek, de maguk az utcák is sok helyen megváltoztak, eltűntek, újak keletkeztek helyettük. A kötetben az akkori helyiségnevek helyesírását használjuk.

Számos fotó készült Kőbányán a forradalom idején, szembetűnően sokkal több, mint bármely más külvárosi körzetben – Hercegh István, Jajesnica Róbert, Kinczler Gyula, Nagy József és Tóth Gyula jóvoltából. E fotók közül többet szerepeltetünk kötetünkben.

Köszönöm a segítségét a levéltárak és más iratőrző helyek munkatársainak, különösen Laczovics Erikának, Máté Katalinnak és Szabóné Sárgai Hajnalkának.

A kötetben található fotók felhasználásában főleg Bognár Katalin, Harmati Béla László, Jajesnica Róbert és Dávid, valamint Sándor Tibor volt segítségemre. Weeber Tibortól életrajzi adatokat kaptam, Ország Györgytől és Verbai Lajostól fontos információkat tudtam meg. Marossy Endre hadtörténésszel folytatott konzultációim is igen hasznosak voltak.

A kézirat kötetté történő átlényegülése Garai-Édler Eszter (ő jegyzi a Summaryt is) és Szabadi Vera érdeme.

1 HOLLÓS
2 Magyarország, 1957. IX. 4.
3 Van egy olyan belügyi dokumentum is, amely így ír a kőbányai „ellenforradalmárokról”: „Ezeknek mintegy 50%-a büntetett előéletű, huligán, illetve osztályidegen osztályhelyzetű személy.” (Határozat 1959. IV. 1. ÁBTL O-16797/2.)
4 Jelentés 1959. I. 9. Ellenforradalom a X. kerületben. ÁBTL V-150381/8.8 KŐBÁNYA 1956 – Fegyveres ellenállás a X. kerületben
5 Kiss Ferenc interjúja három Orbán-kiadványban szerepel változtatás nélkül: Üzenet a barikádokról 1. FSP Literátor DTP Nyomda Kft., Budapest, 1993. 44–56.; Üzenet a barikádokról 2. Kráter, Budapest, 1996. 5–16.; Iránytűnk ’56. Összmagyar Testület Gloria Victis, 2001. 242–254. Barabás Attila vegyészmérnök visszaemlékezése csak a két utóbbi kötetben található meg. Barabás lényegesen hitelesebb forrás Kissnél, akinek az 1959-ben tett vallomásai sokkal pontosabban rekonstruálják a kőbányai szabadságharc történetét
6 Jelentés 1959. I. 9. Ellenforradalom a X. kerületben. ÁBTL V-150381/8.