Eörsi László: A csepeli fegyveres ellenállás 1956

Könyvbemutató
2016. november 7. (hétfő), 11 órakor
Helyszín: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (VI. ker., Budapest, Eötvös utca 7.)
Kiadja: Kronosz Kiadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 1956-os Intézet Alapítvány

Tartalom

ELŐSZÓ
A KÖTET LEGFŐBB SZEREPLŐI
CSEPEL TÉRKÉPE

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
A pártközpont elfoglalása
A rendőrkapitányság elfoglalása
A királyerdei csoport
Kalamár József halála
Bordás András halála
Összecsapás a Csepel Művekben
Az „ancien régime” átmeneti győzelme

A CSEPELI NEMZETŐRSÉG
A nemzetőrség megalakulása
A nemzetőrség vezénylése
Nemzetőrségi nyomozó csoportok
Belső konfliktusok

A SZOVJET INTERVENCIÓ
A légvédelmi tüzérek csatlakozása
Előkészületek a nemzetőr-parancsnokságon
Harcok november 4-én
Harcok november 5-én
Harcok november 6-án
Harcok november 7-én
Harcok november 8-án
Harcok november 9-én
Az ellenállás megszűnése

A CSEPELI FELKELŐK ÉLETRAJZA
KOMMUNISTA ÁLDOZATOK CSEPELEN
KÉPCSARNOK
NÉVMUTATÓ
FORRÁSJEGYZÉK ÉS BIBLIOGRÁFIA

FÜGGELÉK
A csepeli felkelők, nemzetőrök névjegyzéke
A csepeli felkelők, nemzetőrök peradatai
A harcok XXI. kerületi áldozatai
A szovjet áldozatok
A RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE
SUMMARY

ELŐSZÓ
Kevés helyen éleződött ki annyira a helyzet az országban a forradalom első napjaiban, mint Csepelen, a „Vörös Csepelen”, amelynek hűségében talán leginkább megbízott a kommunista diktatúra. Mindhiába, pár nap múlva összeomlott a helyi hatalom, bázisaikat rövid időn belül elfoglalták a zsarnokságot végképp megelégelő tömegek. Bár az is tény, hogy a rendőrség nem lőtt a tömegbe, így a kapitányság ostroma vér nélkül zajlott le, ellentétben a „kieg” előtt történtekkel.

Ezt követően a felkelők különösen a városrész központját és a Királyerdőt vonták ellenőrzésük alá. A felkelők közössége itt nem olyan spontán módon jött létre, mint a főváros belső kerületeiben, mivel tagjaik közül sokan már régóta ismerték egymást. Sajnos a forrásokból a legtöbb esetben nem derül ki, milyen indítékokból vállalták a harcokkal járó súlyos kockázatot, s milyen ambíciók fűtött ék vezetőiket. E munkáskörzet megtartását – ahol az ország legnagyobb gyára is működött – a politikai és a katonai vezetés presztízskérdésnek tartott a, sehol sem összpontosított akkora erőket hatalma visszaszerzésére, mint itt. Győzelmük azonban pirruszinak bizonyult, mivel ekkor, október 28-án a politikai vezetés immár a tömegek jogos megmozdulásának értékelte az elmúlt napokat. Ekkor alakult meg e kerületben is a nemzetőrség, amely elsősorban a rend fenntartásában játszott szerepet. Csepelhez fűződik a magyar szabadságharc igen fontos fejezete: egyike volt azoknak a körzeteknek, ahol a legelszántabb ellenállás folyt, mindvégig óriási nyomás alatt . A szabadságharc leverése után a kerületnek továbbra is kitüntetett szerep jutott a politikai ellenállásban, a munkástanácsok kiemelkedő szerepében, de erre a témakörre nem térünk ki.

A Csepelhez köthető 1956-os fegyveres események közül aligha lehet vitás, hogy a november 4–10. között i harcok a legjelentősebbek. Ez leginkább két vezetőhöz köthető: Buri Istvánhoz, aki a forradalom ideje alatt mindvégig kiváló szervezőnek, parancsnoknak bizonyult, és aki végsőkig elkötelezett volt a magyar függetlenség kérdésében; Kőrösi Sándor főhadnagyhoz, aki a közeli légvédelmi üteg tisztjei közül egyedül állt ki a magyar szabadság ügyéért, és katonai szakértelmével döntő módon járult hozzá, hogy az ellenállók viszonylag sokáig tartott ák magukat. Természetesen ez mindkét oldalról súlyos áldozatokkal – a magyar oldalról főleg a lakosság soraiból – és a városrész lerombolásával járt. A novemberi harcokban magyar részről összesen 69-en haltak meg, míg a megszálló erők 15-20 főt vesztettek. A kádárista hatóságok állásfoglalását tükrözi például a Bali László vezett e népbírósági tanács a „Szente Károly és társai” per ítéletében: „A jelen ügyben lefolytatott büntetőeljárás is teljes fénnyel világított rá arra a körülményre, hogy kik voltak azok a személyek, akik a néphatalom ellen fogtak fegyvert, és annak megdöntése volt a fő céljuk. [...] A vezető szerepeket az osztályellenség vitte. Ezekhez csatlakoztak a munkásosztály további ellenségei, úgy mint a lumpen és huligán elemek, továbbá osztályukat eláruló és azzal fegyverrel szembeforduló munkások. De kitűnt, hogy részt vett ek olyan munkások is, akik az előbbiek befolyása alá kerültek, azok megtévesztő és hazug propagandája hatása alatt fogtak fegyver, illetve léptek fel a néphatalom ellen.”

Nyilván a pártvezetésnek nem volt könnyű megemészteni, hogy ennyire szembefordult velük a „munkásosztály”, a résztvevők csak törpe kisebbsége volt korábban köztörvényes, bár az idősebb generációhoz tartozókat lehetett „osztályellenségnek” minősíteni, amennyiben a Horthy-rendszerben nem tartoztak a legnincstelenebbek közé. Ugyanebből a szempontból érdemes látnunk a Vida Ferenc által vezetett népbírósági tanács történelemszemlélet: „Ami e bűncselekmények társadalomveszélyességét illeti, a Legfelsőbb Bíróság szükségesnek tartja rámutatni, hogy az ellenforradalom alatt és után az ellenforradalmárok egyik döntő agitációs érve volt, hogy a munkásosztály az ő oldalukon harcol, és ezzel kapcsolatban számtalanszor hivatkoztak a munkásosztály fellegvárára, a csepeli »grófokra és bárókra«. Ebben a perben felvonultak a bíróság előtt azok a lumpenproletárok, bűnözők, züllött elemek, jampecok, akik meghatározó szerepet vitt ek a csepeli ellenforradalmi mozgalmakban, akik nemcsak Csepelen, hanem másutt is a munkásosztály becsületét sárba tiporták, legjobb fi ait bestiálisan megölték, és azok is, akiket magukkal tudtak ragadni. Csepelt, a munkásosztályt nem ezek reprezentálják, hanem Kalamár és Kupper elvtársak, akiket galádul megöltek, azok a szilárd, elvhű kommunisták, akik 1956. okt. 27-án megfutamított ák őket.”

A megtorlás során e körzetből 12 forradalmárt végeztek ki: Bódi Józsefet, Farkas Imrét, Horváth Istvánt, Major Ernőt, Nagy Józsefet, Schiff Jánost, Somogyi Tibort, Szente Istvánt, Szente Károlyt, Zsendovics Lászlót és két katonatisztet, Andi Józsefet és Kőrösi Sándort. Bódit, Farkast, Nagyot és Zsendovicsot elsősorban emberölésért vonták felelősségre, köztük Bódi és Zsendovics a függetlenségi harcból is kivett e a részét. A két Szentét főleg a forradalom első szakaszában tanúsított „ellenforradalmi” magatartásáért érte a leszámolás, Somogyival szemben szovjetellenes harci tevékenysége, Majorral szemben nemzetőrségi főparancsnoki státusa miatt érezhett ek ellenállhatatlan bosszúvágyat. Viszont Horváthot és Schiff et főleg fegyverrejtegetésért végezték ki, noha nagyon is részt vett ek a szabadságharcban. Véleményem szerint Majorral és Farkassal szemben különösen megalapozatlan vádakkal hoztak halálos ítéletet. A fentebb említett Buri Istvánra és rajta kívül Sorn Károlyra távollétükben szabták ki a legsúlyosabb büntetést. A súlyos börtönbüntetést elsősorban Andor György, Märtz József és Hanyec András szenvedte meg, akik még az 1963-as „nagy amnesztia” után sem szabadulhatt ak, csak 1972-ben, 1970-ben, illetve 1967-ben. Sok esetben rejtély maradt, hogy a hatóságok miért nem indított ak eljárást számos fegyveres „ellenforradalmár” ellen, hiszen beszervezésükre sincs semmi jel. Jelesül: Bácskai György, Balogh György, Döbrei Imre, Érsek László, Hágen Géza, Hódor István, Krasznovszki István, Mosbontner Ferenc, Péntek Imre, Seregély Benő, Szarvas Géza, Szűcs László. Ilyen talánnyal eddig még nem találkoztam kutatásaim során. A csepeli felkelők közül a belügyi adatok szerint 54-en, az én kutatásaim
szerint viszont 71-en emigráltak.

A kötet első része a többségében csepeli civil fegyveresek kibontakozásának, rendfenntartásának és szabadságharcának történetét dolgozza fel, majd a résztvevők életrajza következik. A Forrásjegyzék és bibliográfi a után a Függelékben ismertetjük a levéltári forrásokban szereplő forradalmárok legfőbb személyes adatait, a kádári megtorlást elszenvedők pertáblázatait, valamint a harcok áldozatainak névsorát.

Korábbi munkáimhoz hasonlóan (Ferencváros 1956, Corvinisták 1956, Széna tériek 1956, „Baross Köztársaság” 1956, Soroksár 1956, Pesterzsébet 1956, Kőbánya 1956) az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához elsősorban a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, mindenekelőtt a kihallgatási, a tanúkihallgatási jegyzőkönyveket és az önvallomásokat. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, a vádiratok és a bírósági ítéletek forrásértéke jóval csekélyebb, mivel nagymértékben eltorzítják az eredeti közléseket. Természetesen a periratok is kellő forráskritikát igényelnek. Ám ezútt al is bebizonyosodott , hogy a periratok – az esetek döntő többségében – mennyivel tényszerűbbek, mint az akár csak néhány hónappal későbbi saját elhatározásból született közlések. E árgykörben három jelentős szereplőtől származó forrásunk van: Buri István és Értékes József 1957 márciusában az ENSZ „ötös bizott sága” előtt , Tóth Géza ausztriai emigrációjában, napló formájában nyilatkozott a forradalmi napokról. Mindhárman a súlyos valótlanságok egész tárházát épített ék be közléseikbe. A témakörben megjelent opusok közül elsősorban a rendszerváltás utáni két kiadványt használtam fel, mindkett ő Bolla Dezsőhöz kötődik. Az első a 40. évfordulón jelent meg, a második – amelyet Bárány Tibor is jegyez – éppen tíz évvel ezelőtt .

A résztvevők életútjáról igyekeztem a fontosabb adatokat összegyűjteni. Csak azok életrajzai szerepelnek a kötetben, akikről levéltári forrás áll rendelkezésünkre. Több fontos szereplőről kevés, vagy egymásnak ellentmondó adatokkal rendelkezünk. Az életrajzok sora további szociológiai feldolgozás nyersanyagaként is felfogható. A megtorlás történetére csak az életrajzok keretében térek ki, a retorzió részletes ismertetése újabb kötet témája lehetne. Sok helyütt nemcsak az utcanevek, de maguk az utcák is megváltoztak 1956 óta, eltűntek, újak keletkeztek. A tanulmányban a korabeli elnevezéseket, akkori helyesírásukat használom. Az ország legnagyobb gyárának neve – amely gyakran előfordul a kötetben, különösen az Életrajzokban – többször változott. 1897–1950 között a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, 1950–1956 között a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek elnevezést kapta, de még 1956-ban Csepel Vas- és Fémművekre változtatt ák, egységesen Csepel Műveknek jelölöm.

A Kronosz Kiadónak és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának köszönhetem, hogy e kötet megjelenhetett. Szabó Szabolcs országgyűlési képviselő, valamint a Fémalk Zrt. támogatt a a kiadvány megjelenését. Hálával tartozom a levéltárak és más iratőrző helyek munkatársainak, különösen Laczovics Erikának, Máté Katalinnak, Szabóné Sárgai Hajnalkának. Bolla Dezső Csepel helytörténeti ismeretei voltak nagy segítségemre. Ő bocsátott a rendelkezésemre az akkori felvételek túlnyomó többségét, amelyeket ezúton is megköszönök. A portréképek az ÁBTL, a BFL, a HL és a PIL gyűjteményéből valók, kivéve Märtz József, Schiff János és Somogyi Tibor fotóját, amelyeket Märtz Vivientől, Freili Józsefné Schiff Máriától, illetve Bolla Dezsőtől kaptam. Bollától tudom, hogy az eddig ismert Somogyi-kép téves, nem őt ábrázolja, az ebben a kötetben feltüntetett portré a valóságos. A felmerülő katonai kérdésekben pedig Marossy Endrével konzultáltam. Tőle kaptam az elesett szovjet katonák névsorát, amit hálásan köszönök. A kézirat kötetté történő átlényegülése Garai-Édler Eszter (ő jegyzi a Summaryt is), Radics Melinda, Sződy Macó és Szabadi Vera érdeme. A borítótervet pedig Molnár Iscsu István készítette.

Budapest, 2016. május