Búcsúzunk Bácskai Vera történésztől, az 1956-os Közalapítvány egykori kurátorától

„MOST MEGKEZDIK A SZABAD ÉLETÜKET”
RÉSZLET A BÁCSKAI VERÁVAL KÉSZÜLT ÉLETÚTINTERJÚBÓL

Amikor [1958 őszén a romániai deportálásból] a határra értünk, akkor a belügyes elvtárs mondta, hogy „most megkezdik a szabad életüket”, és leszállt. De aztán visszaszállt. Kiderült, hogy spéci be van zárva a vagon ajtaja, úgyhogy ez a szabad élet nem volt tökéletes. Megérkeztünk. Találgattuk, hogy nyilván a Keleti pályaudvar valamelyik külső vágányára állunk majd. Legnagyobb meglepetésünkre a vonat bement a csarnokba.
Leszálltunk. Mindenkinek volt valami bőröndje, és akkor azt mondták, hogy minket személy szerint kocsival szállítanak a lakásunkra, de egy teherautóval mennek körbe a csomagokkal. És nekem mondták, hogy én már föl se menjek a lakásba, mert én leszek az első, mert ugye én vagyok legközelebb a Keletihez. És emlékszem arra, hogy amikor az Oktogonon kitettek az autóból, és álltam a házunk előtt, hajnali öt vagy hat lehetett. És valami ilyen fura érzésem volt, hogy énrám senki nem vigyáz. Itt állok, és mi lesz, ha valaki megszólít? De aztán megjött a bőrönd, és én meg fölmentem.
És akkor meg kellett ismerkednem a lányommal, aki azt hitte, hogy az unokahúgom vagyok, akivel nagyon hasonlítunk egymásra, és vele volt kapcsolata. Én igyekeztem nem beszélni erről a visszajövetelről, igyekeztem ezt elfelejtetni… De Éva, a lányom évekig emlékezett rá. Emlékezett, hogy ki jött a rokonságból, hova mentünk sétálni aznap.
K.: Hány éves volt akkor?
V.: Nem egész három és fél. Nekem főleg a vizuális memóriám jó. És abszolúte előttem van az a nap, amikor megérkeztem!
K.: Furcsa kérdést fogok feltenni: ilyenkor mit érez az ember? Megkönnyebbült, hogy végre itthon van? Vagy pont a gondok jönnek elő?
V.: Először nem jönnek a gondok. Tehát először boldog voltam, hogy végre látom a lányomat, aki számomra teljesen idegen volt. Ilyen hosszú haja volt, harmadnap elvonultunk, és levágattam, és akkor visszatért az a gyerek... Ahogy mondtam, először az volt, hogy rám senki se vigyáz. Ez hajnalban volt, úgyhogy a lányom még ágyban volt. Tehát az ember először tényleg csak annak tudott örülni, hogy itthon van, hogy szabadon van. Akkor ott a család, mindenki átjött. Akkor már tudtam a férjem [Tánczos Gábor Gyurka] ítéletét, és az apám beszélt az ügyvéddel is. De még semmi kapcsolatom nem volt vele.
És akkor az első napok egyikén, arra nem emlékszem pontosan, mennyi idő után, kimentünk Edittel [Vásárhelyi Miklós feleségével] a Kozma utcába, hogy utána érdeklődjünk, hogy mégis mikor lehet beszélő. Ugye az ember nem tudott semmit. És akkor a Törőcsik, aki nem tudom, milyen hadnagy volt vagy főhadnagy, vagy mit tudom én, micsoda, kijött, és azt mondta, hogy Editnek már jár beszélő, mert [Vásárhelyi] Miki kisidős, de nekem még nem. És akkor tudom, hogy gyors ruhacsere volt, hogy Edit, aki be fog menni, csinosabb legyen. És akkor egyszer csak kijött a Törőcsik, és azt mondta, hogy nekem is be lehet menni. És az egy rendes szobabeszélő volt. Egyébként nekem még egy beszélőm volt a Kozmában, az is szobabeszélő volt.
K.: Az mit is jelent pontosan?
V.: Azt, hogy nem volt rács közöttünk. Egy őr volt benn, azt hiszem, maga a Törőcsik volt benn. Ez nagyon emberszabású beszélő volt. Tehát megcsókolhattuk egymást, meg minden, és emberi módon tudtunk beszélni. Tíz percet vagy tizenöt percet tartott. Általában kétszer lehetett csomagot küldeni, nagyidősnek két beszélő volt, és négyszer lehetett egy évben levelet írni, aminek korlátozott volt a hossza. De én nagyon rondán írtam, és fölajánlottam, hogy én géppel írom, és akkor írhattam többet. Egyszer ezt elő kéne venni, mert valahol megvannak a levelek. Gyuri megőrizte a leveleket, és én is az övét.
És akkor, nem tudom, mennyi idő után, de nem hosszú idő után, hiszen október végén érkeztünk, valamikor novemberben minden feleséget behívtak a pártközpontba, és Sándor József elvtárs elbeszélgetett velünk az állásügyekről. Két emberrel beszélt Aczél György, egyrészt Losonczy Marikával és velem. Ami rejtélyes volt, mert velem is elkezdte a Sándor, de Aczél elszállítmányozott a saját szobájába, ami abból a ’44-es dologból lehetett. Szerintem ahányszor meglátott, ez jutott eszébe, mert akkor tényleg fantasztikus volt a pasi. Aczél kérdezte, hogy hova szeretnék menni? Ahhoz képest, hogy Romániában ültünk és arra gondoltunk, hogy zöldségboltba kerülünk... Meg hogy ki fog majd átmenni az utca másik oldalára… Ennek az ég egy világon nyoma nem volt.
Én bementem az [MTA Történettudományi] Intézetbe, a Makkai [László] tényleg nagyon nagy szeretettel fogadott. Még semmi állás nem volt, és én úgy jártam be, amikor a lányom aludt, délután olvasni. A Ránki [György] őrizte meg a céduláimat. Szóval az Intézetben semmiféle olyan nem volt, mint amire számítottunk. Hanák meghívott, palacsintát sütött… Szóval Aczél kérdezte, én meg mondtam neki, hogy legszívesebben visszamennék az Intézetbe. Mondta, hogy azt nem lehet, mert oda Ujhelyi Szilárd megy. „Képzelje el, hogy ha két ellenforradalmár lenne ott egyszerre…” Jó. Hát akkor levéltár. És melyikbe akarok menni? Az Országosba vagy a Fővárosiba? Mondtam, hogy inkább a Fővárosiba. Mert hát ugye, város. És van-e valami kérésem? Mondtam, hogy akkor viszont egy óvodát is kell szerezni, mert anélkül nem tudok dolgozni. Amikor lelandoltam januárban a Levéltárban, akkor már ott a szakszervezetis mozgósítva volt, és mondták, hogy a városházi óvodában éppen nincsen hely, de most indul egy új óvoda, és ott a lányom alapító tag. Szóval ezeket a dolgokat elintézték.
K.: Milyen volt a beszélgetés Aczélnál?
V.: Nagyon baráti. Tényleg. Sándor József is kedves volt. Ez a beszélgetés nagyon emberi hangú volt: „az Intézetben nem, de szakmában igen”. És még mondtam, hogy be akarom fejezni a kandidátusit. Szerintem Aczél tette lehetővé, hogy meg is védhettem. Mert egy évig gondolkodtak, hogy lehet-e.
K.: Ez kicsit intimebb kérdés: mennyire volt nehéz ezt a kiesett két évet anyaként pótolni?
V.: Nehéz volt. Én azt hittem, hogy soha nem hidalható át, aztán kiderült, hogy de, áthidalható. Az első két-három hétben még az anyáméknak lakásában laktam. A szomszédban volt a mi leválasztott lakásunk, amiben a sógornőm testvére lakott, mi kértük meg, hogy lakjon ott, hogy ne legyen üresen az a lakás. Ő mondta, hogy ő azonnal kiköltözik, mondtam, hogy nem, rendezzék el a dolgokat, nem olyan sürgős. És aztán mentünk át a mi lakásunkba. És a lányom, ha éjszaka valamire fölébredt, akkor a nagyanyját hívta természetszerűleg Ha valami nem tetszett neki, akkor azt mondta: „visszamegyek a nagymamához”. De ez tulajdonképpen azért egy hónap után már nem volt. Akkor kezdett beszélni, amikor elmentem, és ez egy nagy felnőtt leányzó volt ahhoz képest. És persze, én mindenféle játékokat gyártottam neki, például egy babaszobát. Ezt mindig Edittel együtt csináltuk, mert minden gyerek kapott a szülinapjára valami játékot. És akkor néhány nap után megkérdezte, hogy hol az apja. És én megdermedtem, hogy mit mondjak. Hát három és fél éves volt. És még mielőtt válaszolni tudtam volna, azt mondja: „ja, tudom, dolgozik, fene azt a sok munkát!” De hát azért benne motoszkált.
K.: Tanárnő megkapta a munkahelyet. Hogy érezte magát? Úgy érezte, hogy él egy rendszerben, ami teljesen negligál, vagy egyszerűen nem is törődött a politikai részével, hanem megpróbált élni?
V.: Azt, hogy milyen az ország, meg hogy ebben kell élni, azt az ember tudta. De mondjuk, a Levéltár, az nem volt ilyen… Gondolja el, hogy abban a Levéltárban tizenhárman voltunk! Caklipakli, kezelővel, mindenkivel együtt. Ebben a Levéltárban már volt egy „flekkes” ember: a Bónis [György], aki ugyan megúszta a lecsukást, de a szegedi egyetemről kirúgták… Nagyon jó levéltáros társaság volt. A szomszédban – akkor még a Megyeházán volt a Pest Megyei Levéltár – ült Kosáry [Domokos], Wellmann [Imre], nálunk a Bónis. Szóval a munkahelyen semmiféle ellenséges légkör nem volt. Az világos volt, hogy ha lehet, akkor nem adnak nekem fizetésemelést. Másrészt, azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy én ott boldoguljak, háromszor annyit kell dolgozni, mint bárki másnak. Nem a kollégák miatt, még csak nem is a vezetők miatt, hanem a legfelsőbb vezetés miatt.
Az egy nagyon jó eset volt, amikor május elsején mindenkinek ki kellett vonulni. Ugye a fiataloknak ki kellett menni, kvóta volt. És volt egy olyan év, azt hiszem, az 59-es év lehetett, amikor pártunk vezetői nem mind álltak a tribünön, hanem elvegyültek a nép közé, és mi valahol a Damjanich utcában vártuk, hogy sorra kerülhessünk, hogy kikerülünk a térre. És egyszer csak jön valaki, arra sétál. Mondom: majdnem olyan, mint a Sztálin elvtárs, olyan nagyon szép bajusza van. Az Aczél! És odajött hozzám. Kezet fogott, megkérdezte, hogy hogy vagyok, gyerek jól van? Az igazgatóm ott toporgott mellettem, de rá nem is nézett, továbbment. Mire azt hiszem, Nagy Lajos kollégám mondta: „figyeljetek, két hét múlva fizetésemelést kap”. Így is lőn! Úgyhogy még gondoltam is, hogy írok Aczélnak egy levelet, hogy minden május elsején fogjon velem kezet.
K.: Az értelmiségi családokban többnyire inkább kibeszélték ’56-ot mint traumát.
V.: Így van! Az értelmiségieknél más volt a helyzet. Maga a kenyérkereset is. Nem azt mondom, hogy én sokkal többet kaptam mint levéltáros, erről szó nincsen. De a közeg, amiben voltam, az nem volt annyira megfélemlítő. Ha nyíltan nem is beszéltünk ezekről a dolgokról, de az ember érezte a jobb kollégáknak a szolidaritását.
Arra emlékszem, hogy ugye voltak postahivatalok. Ugye, háromkilós csomagot lehetett küldeni. A postai tarifa három kilótól öt kilóig ugyanaz volt. Nem kellett kérni: a postás ránézett a címre, rátette a mérlegre, hogy nem ment-e ötön túl, de ha három és fél volt, akkor is ráírta, hogy három kiló! És nem kellett kérni! Ilyen apró dolgok. De ezek nem lényegtelen dolgok voltak.
K.: És ami történt, az jó volt, hogy így történt?
V.: Persze. Az egy pillanatig nem volt kétséges, hogy csak ezt lehetett csinálni. Bár én nem is sokat csináltam, azt csináltam, amit minden tisztességes párttag: a taggyűléseken járattam a számat. Én nem szeretek ’56-os pózban lenni, mert én lényegében a férjem révén voltam Snagovban. Ettől függetlenül mindig teljesen egyetértettünk. És a későbbiekben is teljesen. Kizárólag azon lehetett igazán jókat veszekedni, hogy ki mosogat, de alapkérdésekben nem volt vita közöttünk. De az, hogy ezt nem kellett volna csinálni, soha nem jutott az eszembe! Ez egy pillanatig nem merült föl bennem, pedig egy évig azt sem tudtam, hogy mi van a gyerekemmel!

Az interjút Keller Márkus készítette 2007–2008-ban.  A teljes szöveg az Oral History Archívumban olvasható.

Bácskai Vera (1930–2018)
Történész. Tánczos Gábor özvegye. Egyetemei tanulmányait 1948 és 1953 között Leningrádban végezte. 1953-tól az ELTE egyetemes középkori tanszékén tanársegéd, majd 1954-től az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának apriránsa volt. 1956. november 4-én férjével menedékjogot kapott a jugoszláv követségen, majd a Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták. 1959 és 1976 között Budapest Főváros Levéltárának, 1976-1979 között a Budapesti Történeti Múzeumnak tudományos munkatársa, majd 1991-ig a Közép- és Kelet-Európai Akadémiai Kutatási Központ tudományos főmunkatársa volt. 1991 és 2000 között az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténet Tanszékének alapító tanszékvezetője, 2001-től professor emerita. Megszűnéséig, 2012-ig az 1956-os Intézet Közalapítvány kurátora.