RECENZIÓK A KÖNYVRŐL
Paradoxonok között, Népszabadság, 2002. május 29.
Nagy Imre stációi, Magyar Nemzet, 2002. június 6.
Rainer M. János: Nagy Imre, Élet és irodalom, 2002. október 4.
Perecz László
Paradoxonok között
Az igazi professzor, úgy mondják, nagyságrenddel többet tud anyagáról mint amennyit egyetemi előadássorozatában elmesél róla a hallgatóinak. Új könyvheti könyvével Rainer M. János igazi professzornak bizonyul: amit elmesél benne, arról tudjuk nagyságrenddel többet tud. A könyvecskébe foglalt Nagy Imre-életrajz apró összefoglalása csupán a kilencvenes évek második felében megjelent, lenyűgöző, kétkötetes Nagy Imre-biográfiájának – a kortárs magyar történettudomány e kiemelkedő teljesítményének, az újabb magyar életrajzírás meghatározó darabjának.
Összefoglalás? Nem, nem az. A mai könyv nem egyszerűen a tegnapi munka rövidített – meghúzott és újraszerkesztett – változata: minden szempontból önálló vállalkozás. Csak épp érződik rajta a korábbi teljesítménnyel hitelesített tudástöbblet.
Az életút, amelyet feldolgoz, a tragikus vég felől nyeri el értelmét. A nemzet kollektív emlékezete nem a földosztó minisztert, nem a szocializmusépítés új, lágyabb szakaszát meghirdető miniszterelnököt, talán még csak nem is a forradalomban kommunista pártpolitikusból nemzeti politikussá emelkedő reformert őrizte meg: a mártírt, a csodálatra méltó erkölcsi tartású személyiséget. A kivételes vezetőt, akivel a bukásban is azonosulni lehetett. Akinek az élettörténetében – mint Rainer fejtegeti – ki-ki saját jobbik énjét pillanthatta meg.
A könyv utolsó fejezete az utóéletét ismerteti tömören és lucidusan. Ebben az utóéletben Nagy Imre és a vele összeforrott 1956 a Kádár-rendszer tabujából és „össznemzeti elfojtás” tárgyából a változás szimbolikus alakjává és ösztönző hagyományává emelkedik. Ahogy a forradalmár miniszterelnök meggyilkolása a kádári berendezkedés megszületésének ősbűne volt, úgy az újratemetése a berendezkedés összeomlásának szimbolikus pillanatává vált. Üzenete abban a pillanatban talált meghallgatásra, amikor a szovjetszocializmus – az életét meghatározó kísérlet, amelynek egyszerre volt szilárd elkötelezettje és szigorú kritikusa – e hazában éppen jobblétre szenderült.
A sokszoros paradoxonokkal terhes életút utóéletének újabb jellemző paradoxonjaként. Népszabadság, 2002. május 29.
Kő András
Nagy Imre stációi
Könyvespolcomon évek óta 10 x 10 centiméter nagyságú, Nagy Imre portréját ábrázoló testesebb fémplakett található. Naponta belebotlik a szemem, de bajban lennék, ha arra a kérdésre kellene felelnem, hogyan került a P és R betűsök, Marcel Proust, Romain Rolland és társaik elé.
Egy kommunista.
De odakerült, és most már ott is marad. A stációk, az életút, a katarzis, amelyet megélt, vállalt, a magány próbája, keserű kenyere; a testi és lelki szenvedés csúcsán alázattal fogadta el, amit az élet – a nemzet érdekében – felkínált: a mártíromságot.
Most itt van egy könyv, amely határozott írói tollal rajzol portrét róla, prelűdhöz hasonlítható zongorajátékkal festi jellemét, kérlelhetetlenül állít, ítél, elemez, a hangsúlyok oda kerülnek, ahová kell. Földosztó miniszterként látjuk (diploma és érettségi bizonyítvány nélkül) az egyetemi katedrán, kormányfőként Rákosival csatázik; szívpanaszai egész életét végigkísérik, érzékenysége, paraszti származása, embersége meghatározó haláláig. Bibó István életrajzi interjújában vallotta: „Valamiképpen az összes Moszkvából, Sztálin árnyékából jött kommunistában, Nagy Imre kivételével, volt valami embertelen.” Nagy Imre pedig a „mieink” közül való. Ezért lehetett a forradalom miniszterelnöke, aki lábai alatt érezte a magyar földet.
Meggyőződésem, hogy Nagy Imrét nem ismerjük. Most itt egy könyv, amely együtt öregedett velünk, s ha akarjuk, süllyedve emelkedhetünk vele, és megfosztva gazdagodhatunk általa.
„…szerette az életet – olvashatjuk –, a kényelmet, szívesen olvasgatott, írogatott, beszélgetett, s nem akarta állandóan megmenteni a világot vagy legalábbis a magyarországi szocializmust. Ahogy beszélt, anekdotázott, poharazott (mértékkel) vagy a rózsáit ápolta, közvetlenné és emberivé tette. Mindez valahogy sugárzott róla – másként nem magyarázható, miért bízott benne 1955–56-ban oly sok ember, aki sohasem találkozott vele.”
Részvéttel szerette a hazát, és büszke volt magyar voltára, hazafiságára. E kettő járult hozzá bukásához és felemelkedéséhez.
(Rainer M. János: Nagy Imre. Tudomány–Egyetem sorozat. Vince Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 1995 forint)
Magyar Nemzet, 2002. június 6. 6. o.
Babarczy Eszter
Rainer M. János: Nagy Imre
Kicsit hasonlóan torzult el egy másik politikus-életrajz is, Rainer M. János könyve Nagy Imréről - noha ezt ismét csak nem lehet hibának felróni egy történésznek, aki az 56-os Intézet vezetőjeként elsősorban a forradalom történetével, dokumentálásával, s nem életek megértésével vagy regényes megköltésével foglalkozik. Rainer szikár és történeti munkához illően száraz könyvet írt, amely végigköveti Nagy Imre életét, születésétől haláláig, és elidőz néha, hogy egy-egy esemény vagy fordulat pszichológiai jelentőségét értékelje, de mindezt mindig a vég felől, a forradalmi szerepvállalás és a mártírhalál tudatában nézi és elemzi. Felvillan valami Nagy Imre puha, bizonytalan, de éppen ezért kevéssé doktriner, a környezetére érzékeny, sőt érzelmes személyiségéből, de az életének csak végső történelmi szerepe ad értelmet. Nem ismerjük meg a huszadik századot egy kommunistává lett parasztgyerek szemén át: azt tudjuk csak meg, hogyan illeszthető be ennek a kommunistává lett parasztgyereknek az élete abba a jól ismert történetbe, amely a magyar történeti tudat egyik szimbolikus eleme lett - anélkül, hogy igazán sokat tudnánk róla.
Nem mondhatom, hogy helyesebb lett volna, ha Rainer M. János másféle könyvet ír: ő éppen ezt a könyvet akarta megírni, és munkája tárgyilagos, figyelmes, érzékeny és megbízható (amennyire én meg tudom ítélni). De vajon nem lenne-e szükség egy olyan kísérletre egyszer, amely az életrajz szereplőjének esetleges, időben és térben mozgó tekintetén át megpróbál egy személyesen megélt, mindig bizonytalan, mindig nehezen átlátható problémákat és kényszereket, félelmeket és élményeket hordozó világot bemutatni? A történelmi tudás, az előzetes történeti séma így elfedi, hogy a megélt történelem nyitott és bizonytalan, olyan élmény, amelyben a lényeges és a lényegtelen nem mindig választható el, s amelyben a múlt felől értett jelen a meghatározó, nem a jövő, amelyet még nem ismerhetünk. Élet és irodalom, 2002. október 4. 23. o. |