___Litván György: Maradjunk a tényeknél. Történeti-politikai írások___Vissza

Tartalom

Kende Péter: Előszó  
Litván György önmagáról  
Hogyan láttam a 20. századot? (1995) 

Történész a politikában

Vlagyimir Iljics, avagy a sztálinizmus eredete (1990) 
A felszabadulásról - 1990-ben (1990) 
Kitől búcsúzzunk? (1990) 
Mikor lehet esélye a baloldalnak? (1990) 
Maradjunk a tényeknél (1990) 
A történész a politikában (1991)
Még nem fújnak harci riadót (1991) 
Jeruzsálemből nézve (1991) 
Történelmi tudatváltás? (1992)
Múltszépítés (1994) 
Múltfirtatás, emlékezés, kutatás (1994)
Múltfeltárás és rendszerváltás (1996) 
Apák és fiúk (1997) 
Az illúziótlan hit receptje (1998) 
Lássuk, mit tudnak a fiúk! (1998) 
Hazudnak minden hullámhosszon (1998) 
Nyughatatlan évszázadunk (1998) 
Az antifasizmus ünnepe Mauthausenben (2000) 
Az őszirózsás forradalom évfordulóján (2000)
Hóman Bálint rehabilitációja (2002) 
Két Magyarország (2002) 
A történelem haszna és ártalmai (2002) 
A vereség beismerése (2002)
Emlékezés vagy botránykeltés? (2002) 
1956 a napi politika martaléka lett (2002) 
"Nem kancsal apostol" (2003) 
Én nem változtam (2004)
Bibó István barátai és ellenségei (2004) 
Két október tizenötödike (2004) 


Politika a történelemben - A századelőtől 1956-ig

A századelő magyar szellemi életéről (1977) 
A századelő időszerűsége (1983) 
A százéves Huszadik Század (2000) 
Európaiság, magyarság és szociáldemokrácia (2003) 
VILÁG-történelem (1992)
Őszirózsa (1978) 
A magyar demokrácia és a győztesek (1998)
Trianon és a magyar demokrácia (2000) 
A fiatal Rákosi (2002) 
A népi-urbánus ellentétről (1990) 
A polgári radikálisok és a köztársaság (2006) 
Alku és pálfordulás (1990) 
Újrakezdés, szakítás és folytonosság Magyarországon 1945-1948 (1993) 
Az 1945-47-es magyar demokrácia végnapjai (1990) 
Hajnal volt vagy alkonyat? (1993) 
A magyar kisember megaláztatásának emlékműve (1988) 
A kéz Ézsaué - de kié a hang? (1987) 
Kik is csinálták az ötvenes éveket? (1984) 
Vita helyett válasz (1985) 
Az emlékezetes 1953 (2003) 


Ezerkilencszázötvenhat

A Nagy Imre csoport (1988) 
Éjféli hírek (1989) 
Feltámadás (1989) 
Kikhez tartozik Nagy Imre? (1989) 
Kié 1956? (1990) 
Kádár János és a megtorlás (1991) 
Az SZDSZ és 1956 (1994)
Az 1956-os forradalom - negyven év távlatából (1996) 
1957 (Beszélő évek) (1996) 
Forradalom után (1997) 
Várakozások és szorongások 1956. október 23-án (1997) 
Nagy Imre meggyilkolt társai (1997) 
Láthatatlan emléktábláim (1998) 
Az 1956-os forradalom szerepe a magyarságkép változásában (1997) 
Folytonosság és szakítás a Kádár-rendszerben - a rákosista hagyományok dilemmái (2001) 
Bibó István 1956-ban (2001) 
Az elnémult hagyomány (2001) 
A döbbenet napja (2005) 
1956 emlékének továbbélése (2006) 
1956 emlékének szerepe a rendszerváltásban (2006) 

 Válogatott bibliográfia 
 Rövidítések

Kende Péter: Egy politikus honpolgár végakarata
Előszó Litván György posztumusz kötetéhez

A kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, posztumusz munka, de mégsem egészen az, hiszen Litván György itt közölt írásainak legtöbbje valamikor már megjelent - többnyire valamilyen időszaki sajtótermékben -, mostanra azonban már nehezen hozzáférhető. Egybegyűjtésükkel ráadásul ezek a kis művek új összefüggésbe, új megvilágításba kerülnek. Első látásra ezek az írások tematikailag is és terjedelmileg is vegyesek: vannak közöttük egészen rövidek és már-már szaktanulmánynak is beillő terjedelmesebbek, témájuk szerint hol inkább politikaiak, hol jelenkor-történetiek, de elég egy kicsit is közelebbről szemrevételezni őket, hogy a látszólagos vegyesség mögül előtűnjön a könyv tematikai egysége.

A 2006-ban elhunyt Litván Györgyöt a szélesebb olvasóközönség elsősorban mint tudományos szakírót ismeri, ezen belül is, mint a 20. század elején szerepet játszó történelmi személyiségekről (Jászi Oszkárról, Károlyi Mihályról, Szabó Ervinről) készült monográfiák szerzőjét. A közönség egy része, hacsak nem egészen fiatal, azt is tudja, hogy történetírói munkájával párhuzamosan Litván olykor közéleti szerepet is vállalt. De még a közéleti Litván Györgynek is széles körben elismert szakírói munkássága adott súlyt. A jelen kötet révén szerzőjének egy másik arcával ismerkedhet az olvasó. E kötet írásaiban ugyanis - s nyugodtan mondhatjuk, mindegyikben, noha nem egészen egyforma módon - a szaktörténész bensejében munkálkodó politikus honpolgár szólal meg. Az a világra tekintő és történeti dimenziókban gondolkodó kortárs, aki ugyan soha nem tört politikai szerepre (a szó szűkebb értelmében), de legfiatalabb éveitől kezdve halála napjáig "a politikában" is élt. S mint ahogy az olvasó látni fogja, még a történész Litván legtöbb témaválasztása is valamiképpen az „itt és most” politikai létkérdéseivel áll kapcsolatban; így vagy úgy még a múlt kérdéseire adott válaszaiban is tetten érhetők Litván Györgynek a jelen dolgaira vonatkozó vélekedései és ajánlásai. Mint ahogy megfordítva, a szorosabb értelemben vett politikai írások legtöbbje is valamilyen jelenkortörténeti tanulsághoz kapcsolódik.

A műnek ez az egysége a szerző intellektusából következik. Személyiségében a tudományos kutatás és a politikai cselekvés már csak azért is szervesen kapcsolódott össze, mert mint ember, egy darabból volt faragva. De miközben politikus lelkű történész volt, óvakodott attól, hogy politikai eszmefuttatásaiban a „historizálás” (oly széles körben gyakorolt) magyar bűnébe essen, vagyis hogy a politikai analízist tetszetős, de hamis történeti analógiákkal helyettesítse. Közírói tevékenységében - amihez nagy tehetsége volt, de amit főfoglalkozásként sohasem művelt - Litván a szaktörténésznek azt a becsületbeli kötelezettségét követte, hogy még „publicisztikájában sem szabad (...) torzítania, tényeket vagy forrásokat elhallgatnia”. Ezt az elvet nemcsak a maga írásaira vonatkoztatta, más közéleti személyek vagy a politika területére tévedő szakírók megnyilvánulásaiban is feltárta a mulasztásokat, a hamis analógiákat, a ténybeli ferdítéseket, a történelmi hivatkozásokban elkövetett visszaéléseket.

Nem feladata ennek az előszónak, hogy Litván György pályaívét felrajzolja. Az olvasó ezt egyébként mindjárt a kötet elején megtalálja, abban a tömör rádióinterjú­ban, amelyet 1995 elején a Hogyan láttam a 20. századot? című műsorban önmagáról adott. Ismertsége az ötvenes évek közepén kezdődött azzal a nevezetes pártgyűléssel, ahol mint fiatal tanárember a jelenlévő Rákosi szemébe mondta, hogy jobban tenné, ha leköszönne -, s tartott egészen 2006 őszéig, amikor mint haldokló, már mozogni sem tudó súlyos beteg, kötelességének érezte, hogy egy néhány hó­nappal korábbi felkérésnek eleget téve, a Magyar Tudományos Akadémia jubileumi ülése számára még elküldjön egy előadást 1956 emlékének szerepéről a rendszerváltásban. A két dátum között a sorsdöntő, szerzőnk életét is megfordító esemény természetesen 1956 volt, a másik kiemelkedő dátum pedig 1989-90, a rendszerváltás, amelyért Litván az azt megelőző évtizedekben dolgozott, s amelynek sorsa, jövője, a magyarság jelenkori történetében játszott hatása élete utolsó pillanatáig izgatta őt. Litván, mint már mondottuk, hivatásos politikus sem ekkor, sem később nem volt, ennek ellenére igazuk van azoknak, akik - mint a filozófus Tamás Gáspár Miklós, vagy a kormányfő Gyurcsány Ferenc - úgy vélekedtek, hogy az új Magyar Köztársaság szellemi előkészítője s ennyiben egyik alapítója volt.

A jelen kötetben összegyűjtött politikai írások szorosan kapcsolódnak ehhez a pályaívhez, ugyanakkor Litván kutatói irányultságát, szakmai útját is új megvilágításba helyezik. Azt mindenki tudta, hogy a történész Litván fő témája - legalábbis addig, amíg 1956-ról nem lehetett szabadon írni - „a századelő” volt, más szóval a 20. század első évtizedeinek magyar szellemi és politikai fejleményei, egé­szen az első világháborúig és az azt követő, máig is kiható történelmi megrázkódtatásokig. A jelen kötet írásaiban azonban Litván meg is magyarázza, hogy miért volt számára életfontosságú ez a témaválasztás. A kommunista diktatúra viszonyai között egy olyan - baloldali indíttatású - elme számára, mint ő, ennek a korszaknak a kutatása nyújtotta a legtöbb lehetőséget a hivatalos dogmákat megkerülő politikai elmélkedésre, valamint arra a tisztázó munkára, amelyet a szovjet zsákutcával szemben oly életbevágóan fontosnak tartott. Litvánt eredetileg az vonzotta a századelő progresszív nagyságaihoz, elsősorban Jászihoz, hogy rajtuk keresztül alternatívákat mutathasson föl a szocialista rendszer minden épkézláb hagyománytól elrugaszkodó, nemzetietlen és zsarnoki változatával szemben. A kötet írásait olvasva azonban egy érdekes elmozdulást is megfigyelhetünk Litván gondolkodásában. Az eredetileg eszménynek választott századelő egyre több eszmetörténeti kérdőjelet állított eléje. A hol hibáztuk el? kérdést szerzőnk eredetileg saját ifjúkori politikai és értékválasztásával kapcsolatban tette föl, amint erről az Apák és fiúk című megrendítő őszinteségű írásban olvashatunk. Ez a kérdésfeltevés azonban fokozatosan az egész magyar progresszió megítélésének egyik visszatérő alapkérdésévé szélesedett. Ahogy 1990-ben, egy elvbaráti körben rendezett nyilvános vitán Litván megvallotta, „történészként is leginkább a baloldali gondolat magyarországi útkereséseit, küzdelmeit és tévelygéseit igyekez(ett) felkutatni”. Egy másik írásban elárulja, hogy a századelő szellemi élete számára eredetileg "egy ismeretlen földrész felfedezése" volt, s azért vonzotta őt különösen, mert abban a magyarországi előzményekhez képest valami egészen új dolog valósult meg: a modern haladó szellem "autonóm köztársasága". Egy másik, pár évvel később készült írásában6 Litván egy fontos megállapítást tesz a magyar társadalom és a magyar politikai szerkezet megreformálásáról: „két generációra szabott munka volt ez”, amelynek elvégzését azonban többször egymás után elsiették, s ennek folytán végzetesen elrontották azok, akik e munkával kísérleteztek. Az oly súlyos következményekkel járó nagy illúzió a politika „tudományos megtervezhetősége” volt, az erre való törekvés azonban már 1918-ban is összeomlott, véglegesen pedig az 1945-öt követő évtizedekben kompromittálódott. „Sok keserves tapasztalat (...) után (...) visszajutottunk a magyar századelő kérdésfeltevéseihez” állapította meg Litván 1983-ban, az éppen megalakult Politikatudományi Társaság konferenciáján. Litván ide vonatkozó fejtegetéseit nem csak az imponáló, színes részletekben gazdag szaktudás teszi élvezetessé, hanem a „személyes töltés” is (Rainer M. János kifejezése). „Hihetetlen intenzitással és tudatossággal élte át saját elődeit”, ezért aztán ezek útkeresései a saját legszemélyesebb választásaiba fordulnak át. Helyesen jegyezte meg Tamás Gáspár Miklós, hogy Litván György politikai identitását ez a kutatói irány alapozta meg, s hogy történetírói tevékenysége tulajdonképpen arra irányult, hogy „összeállítsa és így mintegy megteremtse a baloldali nemzetszemlélet múltját és tartós mai formáját”.

A pályaív fölvázolásából nem hagyható ki természetesen az az intézmény sem, amelyben Litván György élete utolsó két évtizedében működött, s amelynek megalapításában, majd igazgatásában olyan nagy szerep jutott neki: az 1956-os Intézet, amely a jelen kötet kiadója is. Forma szerint ez az intézmény 1991-ben jött létre, közalapítványként 1994-től működik. Ténylegesen azonban az előzmények már 1989-re nyúlnak vissza, s ami magát Litvánt illeti, arra az 1986-ban, magánlakáson tartott konferenciára, amelyben 1956-tal kapcsolatos kutatásszervezői tevékenysége első ízben nyilvánult meg. Ő nélküle s a vele szorosan együttműködő Hegedűs B. András nélkül ez az intézmény aligha jöhetett volna létre. Mint ahogy az 1956-os Intézetet máig működtető csapat is aligha állhatott volna össze a nélkül az inspiráló, sarkallva kezdeményező és barátian - vagy bosszúsan - bíráló tevékenység nélkül, amelyet Litván személye jelentett. Aki azonban közelről ismerte őt - s e sorok írója bizonyára közéjük tartozik -, az pontosan tudja, hogy még ez a munka sem szakította el őt a századelőre vonatkozó kutatásaitól és töprengéseitől; a két nagy téma párhuzamosan dolgozott benne, aminek jelképes tanúsága, hogy Jászi Oszkárról szóló nagy életrajzi munkája végül is alig három évvel halála előtt jelent meg.

Jelképes értékű, hogy - a halálos kórral küzdve, s minden orvosi prognózist cáfolva - még megérte a forradalom 50. évfordulóját, ugyanakkor tragikus, hogy olyan jubileumot kellett végignéznie, ahol a szabad gondolat és a magyar gondolat összetalálkozásának reménye megint egyszer kudarcot szenvedett. Ahogy egy munkatársa és tanítványa oly találóan írta, Litván György ünnepét „a hatalomért való acsarkodás és a téboly” orozta el tőle.

Ezzel a kötettel az 1956-os Intézet tiszteleg Litván György emléke előtt, s köszönetet mond Litvánné Gál Évának a munka alapjául szolgáló szövegek összegyűjtéséért és gondozásáért. A könyv, amely reményeink szerint 2008 kora tavaszán, Litván születésének 79. évfordulója táján kerül az olvasóközönség kezébe, egy sorozat első darabja. A sorozat második kötetében, amelynek megjelentetését a Noran Könyvkiadó 2008 késő tavaszára vállalta, Litván Györgynek több, mint ötven kortársáról, sorstársáról, elődjéről és mesteréről készült, remekbe faragott rövid portréi olvashatók. A sorozat harmadik kötetének gazdája az az Osiris Könyvkiadó, amely az elmúlt két évtizedben Litván néhány nagysikerű munkáját adta ki, köztük a Jászi-életrajzot (2004) és az Októberek üzenetét (1996). Az utóbbi Litván egyik legfontosabb tudományos művét, az 1978-ban készült Magyar gondolat, szabad gondolat című nagyesszét tette újból hozzáférhetővé néhány, ehhez csatlakozó, rövidebb történelmi tanulmány kíséretében. Az újabb kiadásban ez kiegészül, még néhány további történelmi esszével, amelyeket a jelen kötetbe terjedelmük miatt nem tudtunk felvenni. Úgy hisszük, hogy az életműsorozatnak ezzel a három kötetével szerzőnknek minden fontosabb, könyvformában eddig meg nem jelent (vagy túlságosan láthatatlanul publikált) írása hozzáférhetővé válik.

A tartalomjegyzékre pillantva az olvasó mindjárt érzékelheti, hogy a jelen kötet három témablokkra oszlik, amelyek közül az első (Történész a politikában) a politika közelébe jutó történész mesterségbeli és etikai problémáit boncolgatja, a második (Politika a történelemben) a jelenbe átnyúló közelmúlt ma is megfontolandó, aktuális tanulságait tárgyalja, végül a harmadik (Ezerkilencszázötvenhat) Litvánnak az ötvenhatos forradalom tárgykörében közzétett rövidebb-hosszabb írásait gyűjti össze. Különösen ez utóbbival kapcsolatban kell aláhúznunk, hogy ez a gyűjtemény nem teljes. Egyrészt azért nem, mert a szem előtt lévő nagy szakfolyóiratokban, magyar és idegen nyelvű gyűjteményes munkákban, valamint az 1956-os Intézet évkönyveiben megjelent Litván-írásokat nem tartottuk szükségesnek ebbe a kötetbe felvenni, sőt, lehetségesnek sem, tekintve, hogy ezeknek terjedelme ezer oldalakban mérhető. Másrészt azért sem, mert nem zárjuk ki, hogy a terveinkben most még nem szereplő, esetleges további Litván-kötetekben ezekből a nem publicisztikai dolgozatokból is készülhet egy válogatás. A harmadik ok végül az, hogy szerzőnknek 1956-ra vonatkozó rövidebb írásaiban vagy alkalmi interjúiban szükségképpen voltak átfedések, s szerkesztői cél volt, hogy ilyenfajta ismétlődésektől megkíméljük az olvasót. Ugyanez a szempont a középső blokk esetében is indokolta egyes írások elhagyását (olykor megrövidítését), de sokkal kisebb mértékben.

A tartalomjegyzék a maga hetven tételével elég világosan tájékoztatja az olvasót a könyvben tárgyalt témákról. Előszóírók néha feladatuknak tekintik, hogy a szerző főbb gondolatait saját szavaikkal vagy a szerzőtől vett idézetek segítségével összegezzék. Az előttünk fekvő könyv tematikai gazdagságára való tekintettel egy ilyen összegezés csak elnagyolt lehetett volna, a könyvben tárgyalt kérdések bármilyen más szempont szerinti csoportosítása pedig erőltetett. Egy-egy alkalomra készült írások már csak azért sem szorulnak arra, hogy "logikai rendbe" szorítsák őket, mert hiszen jellegüknél fogva az alkalomhoz kapcsolódó logika vezeti a szerző tollát.

Nem felesleges ezzel szemben Litván írásainak szellemiségéről és munkamódszeréről néhány szót ejteni. Először is arról, ami a történész Litván talán egyik legeredetibb vonása, nevezetesen hogy a jelenből, vagyis egy-egy tendencia végkifejletéből kiindulva próbálja a múltat jobban megérteni. „Felettébb történelmietlenül”, ahogy ezt a népi-urbánus ellentétről szóló 1990-ben készült fejtegetésben11 ő maga megjegyzi. Ez aztán végül is olyan termékeny megközelítésnek bizonyul, hogy a kilencvenes évek politikai összecsapásaiból a szerzőnek egészen a századelőig visszakanyarodva sikerül régebbi viták és ellentétek eredetére visszakövetkeztetni. Litván szerint „sok tekintetben ugyanarról a vitáról van szó egész magyar XX. századunkban”. „Már 1906-ban és 1936-ban is arról volt szó, hogy (Lackó Miklós szavaival élve) ki vezesse az országot, és kinek a nevében.”

Litván tárgyalásmódjának egy másik sajátossága, hogy sohasem személyekkel hadakozik, nem „emberek kipellengérezése” a célja, hanem (ahogy ezt a titkosított iratok kapcsán megjegyzi) „az események lényegének, mozgatórugóinak, indítékainak és mechanizmusának megismerése”. Litván végtelen tisztességét mutatja, hogy amikor kortárs személyek tévelygéséről beszél, gondosan ügyel arra, hogy saját magát se hagyja ki; az önvizsgálatnak nem is egy példamutató darabjával találkozunk a kötetet lapozgatva. (Apák és fiúk, Kik is csinálták az ötvenes éveket?, Hajnal volt vagy alkonyat? stb.)

Litvánt mint történészt, érthetően foglalkoztatja és különösen bosszantja a tényekkel való hamiskártyázás. Természetesen ő sem hiszi, hogy egy adott eseménynek ne lehetne többféle szemlélete. De egy dolog a szemlélet, és megint egy másik, hogy tiszteletben tartjuk-e azt, ami történt és ami ennélfogva megmásíthatatlan tárgyi realitással bír. Továbbá: az elkövetett bűnök párhuzamba vonása, mi több, mérlegre állítása és méricskélő összehasonlítása nem adhat felmentést semmilyen mulasztás vagy gonosztett alól. Litván világosan látja, hogy a kommunista hatalomgyakorlás hosszú időre kompromittálta a magyar történelem haladó hagyomá­nyainak előtérbe állítását, pláne a kizárólagosság alapján. Ebből azonban nem következik az, hogy érvénytelenné váltak mindazok az önzések és mulasztások, amelyeket a magyar progresszió nagyjai az 1914-ig - sőt, sok tekintetben 1944-ig - fennálló „régi rend” képviselőinek szemére hánytak. Még kevésbé következik belőle, hogy a kommunizmus bukásával minden „haladó hagyományt” ki kell iktatni a múltból, gyanúsan nemzetietlennek kell nyilvánítani, ennek ürügyén pedig rehabilitálni minden múltbeli korlátoltságot, nemzeti provincializmust és népbutítást. A második világháború idején a nemzet és az emberiesség ellen elkö­vetett bűnök akkor is bűnök maradnak, ha azokat 1945 után kommunista ihletésű népbíróságok torolták meg. Mint ahogy bűnök maradnak az 1956 utáni esztelen és véres megtorlás cselekményei is, függetlenül attól, hogy az a rendszer, amely ezeket elkövette, a továbbiakban megszelídült, és a magyar társadalom többsége számára többé-kevésbé elfogadhatónak minősült. Ami Litván számára talán a legfontosabb: hogy mindezekről a dolgokról világos beszéd folyjék, s hogy ez a diskurzus tényekre és érvekre alapuljon, ne pedig a tárgyi valóság, a feltételezett szándékok és a sommásan kimondott felelősségek zagyva összemosására. Nyughatatlan évszázadunkról szólva Litván készséggel elismeri, hogy a magyar baloldal is sok betegséggel küszködik, mindamellett hajlamos az önvizsgálatra és kész a megújulásra, szemben a magyar jobboldallal, amely sem múltjával nem hajlandó őszintén szembenézni, sem a jelenét fenyegető szélsőségektől érdemben elhatárolódni. Ezt a megállapítást Litván 1998-ban tette, aggódva szemlélve a modernizálás már csaknem egy évszázad óta kialakult „frontjainak” megmerevedését, „tetézve mindazzal a sérelemmel és indulattal, ami a véres erőszak század közepi évtizedeiben felhalmozódott.”
S még egy utolsó mondat 1956-ról, mintegy lábjegyzetül az elmúlt évtized hazai fejleményeihez. 1956 forradalma - kell-e mondani? - Litván György számára szentség volt, amit az is példáz, hogy egy fél életen át harcolt annak „ellenforradalommá” való minősítése ellen. Ezért aztán a közelmúlt fejleményei közül szinte semmi sem háborította fel őt erősebben, mint azoknak az igyekezete, akik ötvenhatot az 1945 előtti antibolsevizmussal hozták rokonságba. Úgy találta, hogy ez az összekapcsolás, azon felül, hogy velejéig hamis, a maga torz módján a Kádár-rendszer propagandájának szolgáltat utólagos igazolást. Megrökönyödve és lehangoltan figyelte, hogy az őrjöngve ismételgetett rágalmak és hazugságok miként árasztják el a közbeszédet, s égnek rá szinte kitörölhetetlenül azokra, akik e kis hazában valami ígéretesen újjal merészkedtek előhozakodni.

*

Befejezésül néhány technikai eligazítás. A tartalomjegyzékben mindegyik írást zárójelben követi a megírás dátuma. Tudni kell azonban, hogy a megjelenés időpontja nem föltétlenül esik egybe ezekkel. (A megjelenés dátumát és helyét, hacsak nem kiadatlan szövegről volt szó, minden írás címoldalának alján feltüntettük.)

Az írások közlése során az első megjelenés szövegét vettük alapul. Az interjúk többségének, valamint néhány, a konferenciaszervezők által lejegyzett előadásnak lenyomtatásra kerülő szövegét Litván György nem láttamozhatta, ezért aztán a bennük található sajtó és nyelvhelyességi hibákat, valamint a tévesen lejegyzett vagy átírt neveket és hasonló adatokat minden megjegyzés nélkül korrigáltuk. (Amikor csak lehetett támaszkodtunk az eredeti kéziratokra vagy a szerző jegyzeteire.) Az egyes írások címe majdnem minden esetben megegyezik a szerző által jóváhagyottal; kivételt néhány interjúszöveg képez.

A már említett okokból igyekeztünk kiküszöbölni a szövegben előforduló ismétléseket, amennyire az a gondolatmenet megtörése nélkül lehetséges volt. Az így végrehajtott kihagyásokat önálló bekezdésben elhelyezett [...] alkalmazásával jelöltük. Egy 1985-ben megjelent cikk esetében, amelyet csonkítva közöltek, a szöveget a szerző eredeti kézirata alapján kiegészítettük, négy esetben pedig szükségesnek éreztük, hogy a keletkezés körülményeit egy-egy szövegvégi jegyzetben világítsuk meg.

A kötetben található mintegy 70 írás három tematikai részre való felosztása természetesen a szerkesztők műve volt. Egy adott írásnak ide vagy oda sorolása nem mindig volt problémamentes, így például 1956-ról szóló elmélkedést találunk az első és a második részben is; az őszirózsás forradalom témája sem csak a második részben jelenik meg és így tovább. Az egyes részeken belül többnyire a megírás sorrendjét követtük, amitől azonban néha - tematikai okokból vagy az események időrendjére való tekintettel - célszerűnek láttuk eltekinteni.
A kötet végén található rövid bibliográfia természetesen nem tartalmazza Litván György minden munkáját, amely sok száz tételre rúg. De helyet kaptak benne az önálló kötet formájában megjelent művek, valamint a Litván által szerkesztett fontosabb kötetek. Litván György (Pótó János által készített) teljes bibliográfiáját az olvasó megtalálja a Történelmi Szemle 2007/1. számában (119-160.)


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2008. április 30. szerda

Keresés a honlapon