Magyarok 1945-ben. Évkönyv XXI.

Budapest, 1956-os Intézet Alapítvány, 2015

 TARTALOM

ELŐHANG 1945-HÖZ
Részlet Göncz Árpád életútinterjújából

EMLÉKEZÉS, EMLÉK
KŐRÖSI ZSUZSANNA–SOMLAI KATALIN: 1945 az emlékeinkben
Válogatás az Oral History Archívum életútinterjúiból
Az emlékezők életrajza

ÚJRAKEZDÉS
TABAJDI GÁBOR: Nulladik év
Magyar kereszténydemokraták 1945-ben

LÉNÁRT ANDRÁS: Hogyan tovább??
Zsidók visszaemlékezései 1945-re

RAINER M. JÁNOS: A vert sereg – századosok 1945-ben

MIKOR VAN A HÁBORÚNAK VÉGE??
EÖRSI LÁSZLÓ–SZEGŐ IVÁN MIKLÓS: A „legfőbb pesti srácok” 1945-ben
Az 1956-os felkelők parancsnokai a társadalmi mobilitás szempontjából

UNGVÁRY KRISZTIÁN: A potsdami határozatok legendái a történetírásban

Előhang 1945-höz*
Részlet Göncz Árpád életútinterjújából
17-18 éves koromban [1939–40-ben] találkoztam a politikával. Ha az akkori világnézetemet meg akarom határozni, akkor egyik jellemzője a magyarság volt, a másik a népi kultúra, a harmadik a paraszti radikalizmus, tehát a földbirtokreform követelése, a negyedik egy közösségi életforma iránti sóvárgás, amelyet bizonyára nem határoztam meg magamnak pontosan, de következett a cserkészetből, minden közösségi munkámból, amelyet az iskolából ismertem.

Aztán találkoztam a Teleki Pál Munkaközösséggel. Nem tudom rekonstruálni, hogy hogyan kerültem velük kapcsolatba, mert én, cserkész lévén, a HÖK-höz kapcsolódtam, a Hárshegyi, később Honvéd Őrsvezetők Köréhez, amelynek gondolatrendszerével, erősen katonás, néha soviniszta vagy túlságosan nacionalista szellemével ugyan szemben álltam, de az életmódjával nem. Kitűnő közösség volt ez az együttes, sok kitűnő emberrel, akik a Werbőczyből, a 7-es cserkészcsapat vezető rétegéből kerültek ki, s többségük később általában nagyon jól megállta a helyét. A Teleki Pál Munkaközösség ugyanakkor a Piarista Gimnázium cserkészcsapatának a szüleménye volt. A volt piarista öregdiákoknak a liberális politikai mozgalmából, mozgolódásából keletkezett. A vezetése – Hám Tibor, Jaczkó Pali, Saláta Kálmán, Lukács Gyuszi, talán az egy Bognár Jóska kivételével – közvetlenül a Piarista Gimnáziumból került ki. Bognár szombathelyi volt, tehát ő kívülről jött. Piarista volt még Szabó Gyurka, akinek a lakásán elfogták Bajcsy-Zsilinszkyt, meg Cholnoky Tamás. Ez az együttes nagyon közel állt az én világszemléletemhez. Az egyetemlegességre való törekvésével, a nyitottságával, s ami új volt számomra, a baloldali út keresésével, mert hiszen voltak a vezetésben kommunisták is. Hozzánk tartozott még Banovich Tamás, a filmes, Ilosvay Kati, Bánky Zsuzsa, akik úgyszintén kívülről jöttek. Mikor a különféle egyéb formájú piarista öregdiák belső mozgolódások nyomán megalakult a Teleki Pál Munkaközösség, a tagjai teljesen nemzetiek, parasztradikálisok voltak, ugyanakkor liberálisabbak, mint amit én ismertem. A liberalizmusával és nyitottságával olyan volt számomra ez az egész, mint valami felüdülés. Nagyon sokfélék voltunk, nagyon sok szakmát képviseltünk. Hám Tibor orvos volt, Bognár középiskolai tanár, német szakos, Saláta Kálmán és Jaczkó Pali jogászok, Tóth Pista katonatiszt, mellesleg szabad magyar közösségi ember, Kecskés pénzügyes, a Pénzügyminisztériumban dolgozott, Szabó Gyuri biológus, Cholnoky Tamás építészmérnök, Lukács Gyuszi fizikus és könyvtáros. De valamennyiünket jellemzett az a morális tartás, amelyik a toleranciára és a demokrácia követeléseire épült. Én ott hallottam először a népi demokrácia kifejezést, amit – gondolom – a későbbiekben aztán erősen nem vallottak be az emberek, emlékszem, hogy megütött, hogy „népi” és „demokrácia” is. Mindenesetre a munkaközösség teljesen demokratikus módon szerveződött, szabad vitákban, állandó tájékozódásban, nagy műveltségű, nyelvet ismerő emberekkel, akik, mikor már kitört a háború, egyértelműen számítottak a német vereségre. Felvették a kapcsolatot, velem együtt, a Györffy-kollégistákkal, a kommunistákkal.

Mire a háború kitört, épp elvégeztem a jogot. Kecskés Elekkel, Hám Tiborral, Bognár Jóskával nagyokat beszélgettünk, sétáltunk a Duna-parton. Én akkor kezdtem tudogatni, hogy nekik milyen kapcsolataik vannak. Ők is tapogatóztak, mi is tapogatóztunk. Szabó Gyuri révén nekünk mindenekelőtt a Kisgazdapárthoz volt közvetlen kapcsolatunk, amely Bajcsy-Zsilinszky révén jött létre. De megvolt a kapcsolat Tildyvel, az ellenállással, a Császár-testvérekkel, a miénk volt a Teve utcai tanoncotthon, a mi akciónk volt a Gömbös-szobor bekenése is. A háború kellős közepén karácsony estét rendeztünk a Magyarországon élő francia hadifoglyoknak és lengyel menekülteknek a Kisgazdapárt egyik helyiségében, Churchill és Roosevelt fényképe alatt énekeltük a Jeszcze Polskát a franciákkal és a lengyelekkel. Később aztán iratokat is gyártottunk.

A Teleki Pál Munkaközösség akkor még nem volt a Kisgazdapártban. Mikor a Kisgazdapárt a háború után Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt néven újjáalakult, lett egy fővárosi tagozata is. Az a harminc-harminckét éves, teljesen és tudatosan felkészült értelmiségi réteg, amelyik a Teleki Pál Munkaközösség szellemi irányítását végezte, belépett a Kisgazdapárt polgári tagozatába. Szellemi felkészültségéből következett, hogy hallatlan súlyt képviselt, és teljes integritásával szívta magához a legértelmesebb paraszt képviselőket. A paraszt képviselők egy köréből és ezekből a fiatalokból alakult meg 1944 után a Kisgazdapárt centruma. Én meg 1945 elején kerültem mint Teleki Pál munkaközösségi tag Kovács Béla mellé személyi titkárnak.

Mivel egyetemi felmentésem volt, engem csak a háború legvégén hívtak be. A Szálasi- rendszerben kellett bevonulnom a 25. hegyivadász pótzászlóaljhoz Bélapátfalvára. Majd egy hétig irányítgattam magam, mert Dálnoki Miklós Béla csapatait vártuk Kassa felől, és én Bognár Jóskától megtanultam, hogyan lehet egy kétpengőssel és vonatkerékről lekapart korommal lepecsételni az embernek a menetlevelét. Úgyhogy irányítgattam magam ide-oda, s mikor már se pénzem, se ételem nem volt, kénytelen voltam bevonulni, hogy másnap induljunk visszafelé kétszázötven szekérrel és a 25. hegyivadász pótzászlóalj ökrösszekereivel, vissza Diósjenőig, zuhogó esőben, télen, egyetlen tiszt nélkül, maródiakkal és karpaszományos újoncokkal, akik a pótzászlóaljhoz bevonultak. Bármennyire tragikus, mégis vicclapba kívánkozik, hogy én voltam Magyarország utolsó ökörizált gyalogosa, és miután a szállítmányt – tetves és rongyos gatyákat, vadonatúj sífelszerelést és meleg téli ruhát, amiből természetesen nem adtak nekünk – visszavittük Diósjenőre, mindent elégettek. Engem meg még három-négy embert pedig levezényeltek Várpalotára. Még szereztem rühkenőcsöt, mert huszonnégy óra alatt megrühesedtem a katonáéknál, s amikor a várpalotai századdal ki akartak vinni Németországba, megléptem.

Előtte, amikor a 25. hegyivadász pótzászlóaljnál égettük a zászlóaljirodát, volt annyi eszünk, hogy szerezzünk magunknak menetlevelet, szabadságos levelet, lepecsételve, aláírva, minden egyéb pecsétet. Így azután december legelején feljöttem Budapestre. Pesten bementem az „országúti” ferencesekhez – ez a Margit körúti ferences zárda –, amelyik az ellenállás egyik góca volt, vittem magammal egy kézigránátot, kétszáz éles töltényt és egy puskát. A ferencesek bezártak az Egység Útja szerkesztőségébe, naponta kétszer kopogtak, és adtak enni. Három napig teológiát olvastam, és vártam, míg előkerült Szűr Miska barátom, aki azután elmondta, hogy létrejött a Táncsics Mihály zászlóalj a Collegium Medicumban, a Köztelek utcában, és elvitt oda.
A Táncsics-zászlóalj két részből állt: egy közgazdász- és egy orvosszázadból. Az orvosszázadhoz csatlakoztak az Eötvös-kollégisták, egy csomó werbőczysta és mások. Mikor megérkeztem, ennek az első századnak lettem mint már „katonaviselt” a szolgálatvezetője, őrmesteri rangban, de rendfokozat nélkül.

Jó együttes volt. Ellenálló és mentő, mint minden ilyen alakulat akkor. Mentettünk szökött zsidókat, mentettünk Magyarországon ragadt székely egyetemi hallgatókat, katonaszökevényeket és diákokat, akik nem akarták, hogy „kiürítsék” őket. Gyakorlatoztunk, fegyvereket gyűjtöttünk, kihoztuk a zsidókat a gettóból nyilas karszalaggal, igazolványokat gyártottunk, beszerveztünk embereket. Nekem egy tizenhat éves gyerek lopott ki egy német pisztolytáskájából egy pisztolyt a villamoson. Egy Budaörsi úti laktanyából magyar egyenruhát kaptunk. Monostori Jóska, a parancsnokunk – egy orvos – nyilas karszalaggal intézte a dolgokat. A Collegium Medicumban Szűr Miska, egy lengyel–magyar származású gyerek volt a rohamrajnak vagy kommandóalakulatnak a parancsnoka. Nem voltunk nagyon katonás együttes, de jó társaság: Heckenast Gusztitól kezdve Tóth Dezsőn, a mostani miniszterhelyettesen át Klaniczay Tiborig, egyszóval az Eötvös-kollégisták. Volt az egésznek egy kemény magja, és volt, aki csak dekkolt. Lehettünk vagy kétszázötvenen, ebből a kemény mag körülbelül ötven. Ehhez tartozott például Körtvélyes Géza, Pukánszky Béla, Csanády András, a festőművész. A rákoshegyi nyilasházat ekkor szereltem le Kass Jánossal meg Pukánszky Bélával. Hárman elhoztuk a nyakig felfegyverzett nyilasházból az utolsó revolvert is, úgy jöttünk, mint a karácsonyfa, tizenöt-húsz puska lógott rajtunk, nekem géppisztolyom volt. De már aznap este rajtunk ütöttek a tábori csendőrök Rákoshegyen, ahol a rákoshegyi kommunista sejttel voltunk kapcsolatban, akkor lőtték át a lábamat.

Még aznap este átvittek valahogy az Erzsébet hídon, utoljára lehetett még átmenni, már csupa lyuk volt. A Bors utcába mentem. Anyám tudta, hogy Budapesten vagyok, még karácsony este találkoztam vele, apám nem tudta. Azt hitte, kint vagyok Németországban, biztonságban. Aztán kiderült, hogy itt vagyok, és átlőtt lábbal. Az ostrom végét, az utolsó két hetet a Bors utca 3.-ban csináltam végig a pincében. A Bors utcát akkor már átlőtték. A keleti front a Városmajor utca volt, Kun páter és a bandája a mellettünk lévő sarokházban grasszált, kidobtak például egy alezredest a III. emeletről mint katonaszökevényt. Volt egy revolverem két tölténnyel, az egyiket Kun páternek szántam, a másikat magamnak, nem fogják megúszni olcsón, de erre már nem került sor.

* Az 1956-os Intézet munkatársai az 1945-ös évet az átélés történetén át feldolgozó kötettel tisztelegnek Göncz Árpád (1922–2015), a forradalom résztvevője, a Harmadik Magyar Köztársaság első elnöke, az 1956-os Intézet alapító kurátora emléke előtt. Az életútinterjút Hegedüs B. András készítette 1985-ben és 1990-ben(1956-os Intézet Oral History Archívum, 2. sz.). A 2004-ben Makai Tóth Mária által szerkesztett teljes változat elérhető az Intézet honlapján (www.rev.hu). Budapest, 2015. október 6-án – a szerkesztő.