Rainer M. János: Századosok

KÖNYVBEMUTATÓ
2018. április 20-án, pénteken 16 órakor a Millenárison
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

A kötetet bemutatja: Závada Pál

1939. január 15-én a budapesti Ludovika Akadémián honvéd hadnaggyá avattak százhatvan férfit. Mindannyian az első világháború éveiben születtek. A második végére – már aki megérte, mert közülük minden negyedik meghalt – századosok lettek. Egy vert sereg katonáiként érte őket 1945. Újra kellett kezdeni az életüket. Ez a könyv róluk szól – a századosok történeteiről a 20. században.

https://www.facebook.com/541492332611922/photos/a.867454040015748.107374...

Tartalom

Bevezetés

1. Származás, családi háttér és szocializáció
2. Ludovika
3. Háborúban
4. Fogság – a vert sereg, 1945
5. A státusz megőrzése: kísérletek és kudarcok
6. Házasság: katonafeleségek
7. Célkereszt: századosok az állambiztonság irataiban
8. Háborús bűn és büntetés
9. „Kémek és szervezkedők”
10. Szemben állók
11. Emigránsok
12. A beilleszkedés narratívái – önéletrajzok, 1949–1951
13. Beilleszkedés – pályaívek
14. Figyelő optika
15. A kollaboráció kísértése
16. A státusz (részleges) visszaszerzése
17. Rehabilitáció, rendszerváltás
18. Mi marad egy emberből?

Források és irodalom

Bevezetés [részlet]
A Magyar Királyi Ludovika Akadémián 1939. január 15-én százhatvan egészséges, magyar állampolgárságú és kivétel nélkül valamely keresztény vallásfelekezethez tartozó férfit avattak hivatásos tisztté, honvéd hadnaggyá. Ez a könyv az ő sorsukat vizsgálja, eltérő hosszúságú és különböző irányokba futó életutakat. Egyik-másik aprólékos részletességgel ábrázolható, másokból csak néhány homályos kép maradt, rajta egy tiszti egyenruhába öltözött fiatalemberrel. A továbbiakban mindannyiukat századosoknak nevezem. Kevés kivétellel ebben a rendfokozatban érték meg 1945-ben a második világháború végét – már ha megérték.

E három csillaggal képzeletbeli vagy nagyon is valóságos parolijukon élték át azután katonai pályájuk végét és útkeresésüket egy változó világban. Századosoknak nevezem őket azért is, mert életútjuk átível egy elmúlt évszázadon. Mindannyian az első világháború alatt születtek, amit ma a történetírás általában cezúrának, a hosszú 19. század lezárultának és az új, sokszor rövidnek nevezett 20. század kezdetének tart. A naptári értelemben vett 20. század végére feleannyian maradtak, mint ahányan elindultak. A százhatvanból csak minden második lépte át a 21. század küszöbét, ők is többnyire csak rövid időre tekintettek be annak ajtaján. Munkám célja kezdetben egyfajta kollektív életrajz, prozopográfia készítése volt, amely nem csupán életrajzi adattárat jelent, hanem erre építő történeti szociológiai elemzést is.Kérdés, hogy a századosok felfoghatók-e csoportként pusztán azért, mert életpályájuk egy fontos szakaszában a szó legszorosabb értelmében csoportként, úgyszólván egymás fizikai közelségében éltek. E három és fél évet követően ez a közelség már nem maradt fent, de nagyon hasonló módon tevékenykedtek, és ez így is maradt nagyjából harmincéves korukig. A közös tanulás, a hivatásos tiszti szolgálat és a háborút követő fogság idejében a századosoké kétségkívül csoport volt. Ettől kezdve sorsuk elágazott. Ennek ellenére környezetük és a róluk szóló diskurzusok közös halmazként, bár egy nagyobb csoport részeként tekintett rájuk. Közös magatartásokat, meggyőződéseket, attitűdöket tulajdonítottak nekik az államhatalom egyes intézményei és az általuk felügyelt nyilvánosság. Ennek ugyan lehetett és volt is alapja, de az a homogenitás, amit a volt „horthysta tisztekről”, „ludovikásokról” vagy csak „volt katonákról” szóló beszélgetések feltételeztek, így nyilvánvalóan alaptalan. Ez mégis számos tekintetben meghatározta egyéni életpályájukat.

Prozopográfiájuk alapját tehát egyrészt olyan társadalmi státusz és pozíció képezné, amely az életút viszonylag korai szakaszán megváltozott, illetve megszűnt, másrészt egy erősen irányított diskurzus egyik (bár domináló) szereplőjének róluk alkotott képzete. Az adatok összegyűjtése közben gyakran éreztem, hogy valóban közös és teljes életrajz megírásához ez a kohézió nem biztos, hogy elegendő. De az is kitűnt, hogy számos helyzetben maguk a századosok is csoportként vagy csoport részeként tekintettek magukra – mint valamikori katonákra, tisztekre, háborús résztvevőkre, vesztesekre stb. Származásuk, neveltetésük, sajátos társadalmi helyük,
annak változásai, elszenvedett sérelmeik mind alkalmat szolgáltattak arra, hogy kollektívumként határozzák meg magukat, vagy ehhez az imaginárius csoporthoz viszonyítsák magukat. Szabályos prozopográfiai elemzés elkészítéséhez még több feltárt forrás elemzésére, valamint megfelelő kontrollcsoporttal való összehasonlításra lenne szükség. Ami következik, kollektív életrajz, társadalomtörténeti mikrovizsgálat, ami adalékokat szolgáltat egy sajátos történelmi-szociológiai képlet, a két világháború közötti magyar keresztény középosztályi státusz elvesztéséhez, a megőrzés, később az új körülményekhez alkalmazkodó visszaszerzés kísérleteihez. Műfaj és érvényesség szempontjából egyaránt határon található, egyes személyek esettanulmány-szerű, modális biográfiája és a valódi kollektív életrajz, illetve a viszonylagos számú életrajzi adatra támaszkodó társadalomtörténeti elemzés és a történeti-szociografikus esszé között.

A századosok mindössze százhatvanan voltak, a 20. századon átívelő életpálya érzékeltetéséhez ennél is jóval kevesebben vehetők figyelembe – talán száz fő körül. A többiek jóval korábban, nagyon fiatalon meghaltak vagy eltűntek a vizsgálódó tekintet elől. (Persze mindkét jelenség része a 20. századi magyar életpályáknak.) A csoporton túlmutató statisztikai reprezentativitásra tehát nem tarthatok igényt, noha a jobb érthetőség és a játék kedvéért olykor élek ilyen eszközökkel. Leginkább azt szerettem volna elmondani, mi történt az elmúlt században ezekkel az emberekkel, akik az én elképzelésemben is sajátos, valamennyire egységes csoportként
szerepeltek. Mit tudott tenni, hogyan határozta meg önmagát és céljait egy csoport hétköznapi ember erősen változó körülmények, egymást váltó politikai rendszerek, valódi és hidegháború, hideg-polgárháború és viszonylagosan konszolidálódó viszonyok között. [...]

Vizsgálatom – a magától értetődő szakirodalmi tájékozódáson túl – elsődleges levéltári forrásokra épült,amelyeket túlnyomórészt az 1945 utáni politikai rendszerek speciális államhatalmi szervei hoztak létre. Legnagyobb részük a katonai pályához, illetve a hivatásos katona pozíciójához kötődő dokumentum. Az avatás pillanata hozta létre a tiszti okmánygyűjtőket, a könyv egyik legfontosabb alapanyagát. E sajátos káderanyagok (iskolai előmeneteli iratok, szolgálati adatlapok, kérdőívek, önéletrajzok, beadványok, minősítések, jellemzések, dicséretek és fenyítések lapjai stb.) fő jellemvonása, hogy hiányos: 1945 előtti dokumentum alig található közöttük, egyetlen szolgálati adatlaptípus kivételével csupán mutatóban lelhetők fel ilyenek.A hadsereg számára az „ember- anyag”, legyen az hivatásos vagy besorozott, addig számít, amíg hadra fogható. Ennek felső határa Magyarországon a vizsgált időszakban tisztek esetében a 60. életév volt, ezután a századosok is eltűntek a katonai nyilvántartás eleven szemei elől, papírjaik holt irattári anyagokká változtak, amelyek alapján legfeljebb a szolgálati viszony tényét és hosszát igazolták szükség esetén.

A századosokat e könyv másik fontos forráscsoportja, az állambiztonsági akta (és az abból esetenként következő igazságszolgáltatási irat) szövegvilágában is tiszti mivoltuk határozta meg. Csak ott nem tényleges (vagy tartalékos), hanem volt tisztekként. Mindkét forráscsoport azt a célt szolgálta, hogy adatokkal jelölje ki egy ember helyét a szervezet rendszerében, illetve egy-egy egységnyi statisztikai adattal járuljon hozzá a szervezet számszerűsíthető összképéhez. E sajátos személyzeti (és személyi) iratoknak nem is az a fő problémájuk, hogy elsősorban a katonai pályafutásra vonatkozóan szolgáltatnak adatokat, mert ugyanakkor számos más, a történet szempontjából releváns adalékot is rögzítenek. Inkább az, hogy hiába hozzák létre a dokumentáció egy részét azok, akikről szól, a szervezet célját tükrözi az egész; végletesen funkcionális. Hiába töltötték ki a századosok az okmánygyűjtőkben fekvő kérdőíveket akár saját kezűleg. Hiába találhatók bent még képek is róluk – elmosódott, de szigorúra beállított igazolványképek –, ők maguk alig láthatók. Történetüket szerettem volna megmutatni, miközben kartotékadatokon túl alig állt valami rendelkezésemre. Ezért törekedtem arra, hogy ahol csak lehetséges, személyes dokumentumok alapján beszéljem el a történetet. Mert – talán némi túlzással – azt szerettem volna láttatni, amit például Nádas Péter a hadifoglyokról írt: „A hadifoglyok arcán volt valami senki máson nem tapasztalható, mintha a derű, a megadás és a közöny sajátos kevercse lenne, amit aztán egész hátralevő életük sem törölt le az ábrázatukról.”A századosok egy része, talán többsége bizonyos értelemben hadifogolyként élhette egész 1945 utáni életét – korlátok (ha nem is szögesdrót kerítések) között, ahová katona mivolta juttatta, de ahol már nem katona többé, csak egy vert sereg egykori tagja. Történetük lényege, hogy katonák voltak, ahol mindkét, meglehetősen egyszerű szónak egyformán jelentősége van.
Ennek az egyszerű történetnek az elbeszélése nem bizonyult egyszerűnek, többek között azért sem, mert személyes dokumentumok a századosoktól – hétköznapi emberektől – alig maradtak fenn. Ha pedig mégis, nagyon sajátosak. „Ő” – írta Kukorelly Endre Ottlik Gézáról, aki „csak” katonai al-, majd főreáliskolába járt, a Ludovikára már nem is – „lehet, hogy hülyén hangzik, nem tudom jól elmondani, bizonygatni meg nem akarnám, katona volt. Tiszt. Ilyesmit »nagyon nehéz civileknek megmagyarázni«. Az Iskolát és a Budát katona írta. […] Ez az ember nem találja ki, amit leír, hanem azokat a mondatokat találja meg, amelyekkel még valahogy elérhetőnek tartja a valóságot, és ha nem talál ilyeneket, hallgat. Akkor tehát hallgat.”

[...]