Ungváry Krisztián: A szembenézés hiánya - Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Magyarországon 1990-2017

Magánkiadás, 2017, 234 p.

TARTALOM

Előszó        
A kommunista bűnök és az áldozatok érdekvédelmi szervezetei

Iratnyilvánosság
Az iratátadás elhúzása    
Az iratok elsüllyesztése

Lusztráció    
A Medgyessy-botrány    
A Mécs-bizottság    

Igazságtétel  – felelősségre vonás     
A Kónya–Pető-vita        

Ügynökbotrányok a rendszerváltástól napjainkig
Torgyán József borítékja        
További ügyek az Antall-kormány regnálása alatt
Horn Gyula és botrányai    
A Császárné-ügy    
Az első Fidesz-kormány emlékezetpolitikája
A Tar Sándor-ügy    
Ügynökügyek 2002-től
A Kondor-ügy    
A Paskai- és a Szabó-ügy
A Martonyi-ügy    
A Kárpáti-ügy    
Az egyetlen elvesztett ügynökper    
Orbán Viktor hírbe hozásai    
Múltfeltárás a Nemzeti Együttműködés Rendszerében
A Biszku-ügy    

ESETTANULMÁNYOK

A rendszerváltás utáni első szabad országgyűlés    és kormányzat hálózati érintettjei
Tartalmi elemzési kísérlet    
Tettesek, áldozatok és jelöltek    

Az irodalmi élet „rózsadombi paktuma”    

„Az intézmény vezetése spontaneitást nem engedhet meg” – Kiss László alkotmánybíró és az MSZMP
A perek
Jelentések, pártvonalak    
A „mókamester”    

Az Információszabadság Hatósága az információszabadság ellen
Az adatvédelmi biztos tevékenysége    
A Kiss László-ügy és Budapest Főváros Levéltárának megbüntetése

A „Máté” fedőnevű bizalmas nyomozás
A  medence sötét oldala     
Kontextus és tudományos kérdés    
Személyiségi jogi megjegyzések    
Egy végzetes találkozás
A nyomozás megindul
24 órával később – a Pék-ügy    
Fél évvel korábban – a Fényes-ügy
Tágabb kontextus: az FTC
A tárgyalás
Az ítélet
A másodfokú ítélet
Az ítélet után    

Jegyzetek
Felhasznált irodalom

Előszó

A pártállami múlt feldolgozása Kelet-Európa minden országában megrázkódtatásokkal járt. Az alkalmazott eszközök és módszerek azonban eltérőek voltak, amit a rendszerváltozási folyamatok különbsége és az egykori pártállami diktatúra eltérő gyakorlata is magyaráz.

Magyarország Kelet-Európán belül különleges helyzetben van. Az 1989-es rendszerváltás békésen, konszenzuálisan zajlott le, és ez egyúttal a régi politikai elit számára is biztosította a további részvételt a hatalomban. Egyedül Magyarországon tudták az állampárt reprezentánsai szinte az utolsó percig meghatáro- zóan és tervszerűen irányítani a rendszerváltás folyamatát. Mire a kerekasztal-tárgyalások megindultak, addigra az országgyű- lés a legtöbb rendszerváltó törvényt már elfogadta. A gazdasági és politikai átalakulás keretei tehát nagyrészt függetlenek voltak attól, amit az ellenzéki erők 1989 nyarától ki tudtak alkudni. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az ellenzéknek ne lett volna igen komoly beleszólása abba, hogy a rendelkezésre álló kereteket milyen tartalommal tölti meg.

Munkám arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az információs kárpótlás, a lusztrációs (átvilágítási) és a kommunista bűnök felelősségre vonása kapcsán kialakuló elképzelések 1989 és 2017 közötti történetét. Bizonyos kérdésekről már több rész- feldolgozás készült, a témakört azonban összehasonlító és monografikus módon, az egymással összefüggő ügyeket egymás mellett tárgyalva még senki sem vizsgálta.

A fent említett ügyek mellett, egyfajta illusztráció gyanánt néhány konkrét esettanulmányban is megpróbálom érzékeltetni azokat a problémákat, amelyeket az iratnyilvánosság részlegessége és az átvilágítás elmaradása okoz Magyarország közéletében. Ezt követően részletesen elemzem azokat a közéleti botrányokat, amelyek ezt a témakört kísérték. A könyv második felében esettanulmányok kaptak helyet. Ezek egyike az első szabadon választott országgyűlésben helyet foglaló hálózati sze- mélyek problematikáját járja körül, majd azt vizsgálom, hogy az állam múltat eltitkoló politikája hogyan segítette elő a külön- böző összeesküvés-elméletek gyártását. Külön tanulmányban tárgyalom azt a persorozatot, amely a pártállam funkcionáriusainak felelősségével kapcsolatos. Egy nagyobb rész foglalkozik azokkal a jogi akciókkal, amelyeket az adatvédelmi biztos hivatala, majd a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság indított – éppen az információszabadság ellen. Egy írás a Kádár-rendszer legnagyobb korrupciós ügyét tárgyalja, amely- nek szálai 1990 után is tovább szövődtek. A záró tanulmány pedig a Kádár-rendszer egyik köztörvényes eljárásán keresztül mutatja be, hogy hogyan lehet értékelni a korabeli dokumentumok forrásértékét és hitelességét.

Timothy Garton Ash 1999-ben figyelemre méltó esszét írt „Az igazsághoz vezető négy út” címmel az Élet és Irodalom- ban arról, hogy szükséges-e egyáltalán feldolgozni a múltat, és ha igen, akkor mikor és hogyan. Válasza a „mikor” kérdésében egyértelmű volt: „Azonnal” – írta tíz évvel a kelet-európai rend- szerváltások után. Úgy gondolom, hogy az azonnali cselekvés ma, 28 évvel később sem volna hiábavaló. Nem lehet működtetni jogállamot úgy, hogy a bűnök megnevezése elmarad. Ahol mégis ezt az utat választották, mint például Spanyolországban, ott azért tették, mert nem kívántak a polgárháború emlékével újabb polgárháborút kockáztatni. De még így is magas politikai árat fizettek érte évtizedekkel később. A volt kommunista blokk országaiban azonban fel sem merül, hogy a múltfeltá- rás miatt polgárháború veszélye fenyegetne. „Minél nagyobb a feltárás, annál nagyobb a demokrácia” – írta az állambizton- sági múlt kapcsán Timothy Garton Ash. Ezzel a könyvvel az a célom, hogy bizonyítsam: a mai magyar politika deficitjei szorosan összefüggnek az iratnyilvánosság elmaradásával.

A kommunista bűnök és az áldozatok érdekvédelmi szervezetei

Annak érdekében, hogy értékelni lehessen a kommunista bűnök- kel kapcsolatos jogi és morális problémák nagyságát, szükséges a kommunista bűncselekmények típusainak rövid bemutatása. Ezek sorozata 1945-től datálható, amikor formailag Magyarországon még demokratikus rendszer működött, a politikai rendészet azonban már ekkor teljes mértékben a kommunista párt irányítása alatt állt. Más szempontból sem volt az 1945 és 1948 közötti kor- szak problémamentes: elég, ha csak a népbírósági perekre, illetve a magyarországi németek elűzésére gondolunk. Az ezekkel kapcsolatos felelősség azonban nem csak a kommunista pártot terheli, ezért ezekkel a kérdésekkel itt nem foglalkozunk.

A nyílt kommunista diktatúra 41 éven át tartott. A diktatúra halálos áldozatainak a száma a szomszédos országokéhoz képest nem túl magas: kb. 300 halálos ítélet és ismeretlen, de feltehetően hasonló számú politikailag motivált erőszakos haláleset a Rákosi-korszakban; 2500 halott az 1956-os forradalom során; és 300 halálos ítélet a Kádár-rendszerben.A pártállam elnyomó gépezete azonban nemcsak a kivégzettek és meggyilkoltak számával mérhető. A kitelepítések, beszolgáltatások és üldöztetések a lakosság sokkal szélesebb körét érintették. Csak 1950–1953 között 390 000 személyt ítéltek el a bíróságok, és másfél millió személy került bele az állambiztonság nyilvántartásaiba. Az összes bíróság által elítélt vagy internált személyek száma meghaladta a 600 000-et, az üldözés tehát tömegesnek nevezhető. Az is figyelemre méltó tény, hogy noha a durva adminisztratív eszközök alkalmazásának zöme az 1962 előtti időszakra esett, a politikai hatalom birtokosai, illetve az elnyomó szervek vezetői személyükben nem sokat változtak 1956 és 1989 között. Kádár János mellett szimbolikus figuraként említhető például Harangozó Szilveszter, aki a teljes korszakon átívelően és töretlenül emelkedő pozícióban szolgálta ki a rendszert: 1953 előtt Péter Gábor titkárságát vezette, 1989-ben pedig a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség vezetőjeként ment nyugdíjba.

A kommunista üldöztetések specifikuma, hogy a tettesek egy része egyben áldozattá is válhatott. Ez a kör ugyan elenyésző számú személyt takar, jelentőségük azonban mégsem becsül- hető le. Egy részüket, mint például Rajk Lászlót és társait, már 1956-ban rehabilitálták, valós bűneikért azonban soha nem ítélték el őket. Másokat – mint Péter Gábort és az ÁVH több tisztjét – szintén „ártatlanul” (nem valós bűneikért) tartóztattak le, rehabilitálásukra azonban nem került sor, és perújrafelvétel soha nem történt az ügyükben. Voltak azonban olyan esetek is, amikor, legalább részben, mégiscsak jogszerű eljárásban ítéltek el valakit: példa erre Décsi Gyula, aki már 1945-től a politikai rendőrség tisztje volt, 1946–1950 között a vizsgálati osztályt vezette, és ebben a funkciójában a politikai rendőrség minden törvénytelen- ségéért felelős volt. 1953-ban Péter Gáborral együtt letartóztatták, és kilenc év börtönre ítélték, majd 1957-ben egy perújítási eljárásban nyolc év börtönt kapott, de a büntetés felét elengedték. Hasonló ügy volt Farkas Vladimiré, aki a legsúlyosabb, a többiekhez képest aránytalanul szigorú büntetésben részesült, és tizenkét év börtönre ítélték (igaz, ebből csak négy évet ült le); ő volt egyébként az egyetlen ávéhás tiszt, aki már 1988-ban kendőzetlenül felvállalta a múltját, és áldozataitól bocsánatot kért.

A kommunista üldöztetések áldozatainak érdekvédelmi szervezetei 1988-tól kezdtek megalakulni. Az 1956-osokat elsősorban a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége képviselte. Külön szervezetei alakultak a Szovjetunióba deportáltaknak és az 1956 előtti politikai foglyoknak is. Általánosságban elmondható, hogy e szervezetek társadalmi súlya, érdekérvényesítő képessége sohasem volt igazán nagy, és 1990 után ez a kevés is folyamatosan és gyorsan csökkent.

Érdekes módon a jogi felelősségre vonást, illetve az iratnyilvánosság kérdését az érdekvédelmi szervezetek tevékenységük során egymástól szétválasztva kezelték. Képviselőik teljesen egyetértettek abban, hogy szükséges volna a kommunista bűnösök felelősségre vonása (leszámítva a Történelmi Igazságtétel Bizottság kezdeteit, amikor ebben a szervezetben még a korábbi liberális vezetők voltak meghatározók); általában azt is helyeselték, hogy történjen a társadalomban valamilyen lusztráció, azaz átvilágítás azzal kapcsolatban, hogy kik tekinthetők a pártállami rendszer felelőseinek. Ezzel szemben viszont nem nagyon ismeretesek olyan nyilatkozatok, illetve kezdeményezések, amelyek ebből a körből az állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatalát sür- gették volna. Ez a kettősség minden bizonnyal magyar sajátosság (a szomszédos volt szocialista országokban és a volt NDK-ban ezt a kérdést egyben kezelték). Különösen érdekes ennek a külön kezelésnek a kialakulása, hiszen logikailag a két ügy szorosan összetartozik, sőt az iratnyilvánosság alapvető előfeltétele kellene hogy legyen a jogi szankcionálásnak.