1914 előtt Magyarország egy középhatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia szerves része volt. Noha nem volt független nemzetállam, alkotmányos eszközökkel rendelkezett saját belső berendezkedése kialakítására. Az első világháború és az 1920-as trianoni békekötés nyomán az ország visszanyerte teljes függetlenségét, azonban területe kétharmadát, lakossága felét (a nemzetiségeken kívül több milliónyi magyart) elvesztette és kis nemzeti állammá vált. Az 1918-19-es demokratikus, majd kommunista forradalmi modernizációs kísérletek kudarcot vallottak, mert nem voltak képesek megoldást kínálni a világháború elvesztéséből adódó közelgő nemzeti katasztrófára. A kommunista kísérlet amúgy sem túl széles belső támogatottsága is gyorsan szétfoszlott. A két világháború között a magyar politikai életet és politikai gondolkodást a területi revízió mindent háttérbe szorító igénye határozta meg. Az ok nélkül Trianonért felelőssé tett forradalmakkal összekapcsolódott társadalmi-gazdasági modernizáció gondolata a harmincas évekig háttérbe szorult. A revízióhoz a harmincas években csak a fasiszta Olaszország, majd a náci Németország nyújthatott külpolitikai és (Németország esetében) gazdasági támaszt. A demokratikus átalakulás hívei élesen szemben álltak ezzel a külpolitikai orientációval. A politikai elit a revíziónak adott prioritást, így lépett az ország a második világháborúba a tengelyhatalmak szövetségeseként. Szekfű Gyula, a nagy magyar történész és politikai gondolkodó a két világháború közötti negyed századot az első világháború előtti rendszer „neobarokk" megmerevedéseként jellemezte. A harmincas évek második felében ez a merev rendszer számottevően jobbra tolódott.

A politikai, gazdasági, társadalmi és tudati átalakulás szükségessége ugyanakkor a magyar politikai közéletet a harmincas évek elejétől, a nagy válság „begyűrűzésétől" kezdődően fokozottan foglalkoztatta. A parasztkérdés földreform formájában való megoldása az első világháború végétől napirenden volt. A nagy gazdasági válság, majd a második világháború kitörése a reformgondolkodást felerősítette, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy annak végeztével Magyarország más lesz, másnak kell lennie, mint amilyen azelőtt volt. A háború világmérete azt is világossá tette, hogy az ország sorsára döntő befolyással lesz az a szuperhatalom, amely a közép- és kelet-európai térséget befolyása alá vonja.

Közvetlenül a háború előtt és a háború alatt számos elképzelés született a kialakítandó rendszer jellegére, a szükséges teendőkre vonatkozóan. A megoldási javaslatok tekintetében természetesen különbözött egymástól a konzervatív-liberális Teleki Pál (1939-41-ben miniszterelnök) vagy Szekfű Gyula, a liberális demokraták, a plebejus demokrata kisgazdapárt, a szociáldemokraták, vagy a harmadikutas népi értelmiség különböző irányzatainak álláspontja. De abban, hogy melyek is az új rendszer „napirendjén" szereplő fő kérdések, figyelemre méltó nézetazonosság uralkodott. Mindenki egyetértett abban, hogy változtatásra szorul a politikai szerkezet, amelynek autokratikus elemei visszaszorítandók, demokratikus intézményei tartalommal töltendők meg; hogy a társadalmi igazságosság eszméje, a szociális, sőt szocialista gondolat a társadalompolitika homlokterébe kerül; hogy demokratizálni kell a közigazgatást; hogy az anakronisztikus földbirtokszerkezetet (gyökeres vagy korlátozott) földreformmal kell átalakítani; hogy a gazdaság általános modernizációra szorul, s ennek egyik fő tényezője a gazdaságba aktívan beavatkozó, irányokat szabó, sőt tervező állami gazdaságpolitika lesz; hogy meg kell reformálni a közoktatás rendszerét, és így tovább. Abban is egyetértés uralkodott, hogy a trianoni nemzeti sérelmet, az ország megcsonkítását ebben az új helyzetben valami módon orvosolni kell, az első világháború után megszabott határok módosításával (legalább a túlnyomórészt magyar többségű területek visszatérésével), illetve a térség országainak, népeinek valamilyen szoros, akár a konföderációig elmenő együttműködésével. Egyedül a kis létszámú földalatti kommunista párt vélte úgy, hogy az ország szovjet mintájú átalakítására van szükség.

A kommunistáktól eltekintve konszenzus uralkodott abban is, hogy Magyarországnak a nyugati szövetségesekkel kötendő különbéke útján kellene kilépnie a háborúból, elsősorban annak érdekében, hogy katonai és gazdasági erejét a háború utáni rendezés időszakára megőrizze. A hadihelyzet, a szovjet előrenyomulás ezt az elképzelést tökéletesen illuzórikussá tette. A magyar vezetők csak Románia 1944. augusztusi kiugrása után fordultak a Szovjetunióhoz, akkor, amikor annak csapatai már magyar területen harcoltak. 1944. október 15-én a háborúból való kiugrás csődje, majd a magyar nácik, a nyilaskeresztesek hatalomra jutása, Horthy Miklós kormányzó eltávolítása kétségtelenné tette, hogy Magyarország kilépése a német szövetségből nem sikerült. Nem sikerült az utolsó olyan pillanatban, amikor az ország háború utáni helyzetére ez a tény valamelyes hatást gyakorolhatott volna.

A belső modernizációs törekvések és képviselőik kevés közvetlen hatást gyakoroltak a háború utáni berendezkedésre. Igen jelentős részük (mint például a harmadikutas, kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy a szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés) elpusztult a háború, illetve a náci terror következtében. A megmaradtak teljesítménye „leértékelődött". A háborúból való „kiugrás" kudarca azzal a további következménnyel járt, hogy a trianoni béke akár csak kisebb mértékű korrekciójára sem lehetett többé számítani. A háborús kataklizmát valamelyest mentálisan ellensúlyozhatta volna, a kiépülő új demokráciának pedig felmérhetetlen legitimációt biztosíthatott volna egy Trianon igazságtalanságait legalább részben korrigáló rendezés. Már a magyar fegyverszüneti szerződés is előírta, hogy vissza kell állítani az 1938 előtti határokat - igaz, Erdély esetében tartalmazott némi lehetőséget arra, hogy legalább bizonyos részek Magyarországnak jussanak. Utóbb a békeszerződés ezt a reményt is szertefoszlatta. Mindez súlyos nemzeti „deficitet" rótt a háború utáni rendszerre. Magyarország szinte egyedülállóan hátrányos helyzetben találta magát. Valamennyi későbbi szovjet csatlósállam vezetői hivatkozhattak arra, hogy a háború után szovjet közbenjárásra „nemzeti ajándékot adnak a népnek" (a románok Erdélyt, a csehszlovákok az állami szuverenitást, valamint az 1938-as döntésekben elvett területeket, a lengyelek Németország keleti részét és Danzigot, a bolgárok Dél-Dobrudzsa egy részét - jóllehet mindannyiukat, elsősorban Lengyelországot súlyos területi veszteségek is érték egyidejűleg).

Magyarország sorsát elsősorban a Szovjetunió döntötte el, s csak másodsorban a szövetségesek egymás közötti megegyezései, illetve a háborús vereséget túlélő belső politikai erők elgondolásai. Az antifasiszta koalíciót alkotó nagyhatalmak (Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia) a háború befejezésének időszakában látszólag egyetértettek abban, hogy az új Európának demokratikus berendezkedésű, független államokból kell állnia. Ugyanakkor a nyugati hatalmak hallgatólagosan elismerték a Szovjetunió katonai, biztonsági igényeit. A szovjet nagyhatalmi politikát immár győztes hadvezérként és világhatalmi vezetőként Sztálin alakította.

Feltehetően tisztában volt az antifasiszta szövetségi rendszerben létező és hamarosan nyilvánvalóvá váló feszültségekkel. Úgy vélte, elkerülhetetlen egy új összecsapás a Nyugattal, ugyanakkor tartott is ettől, s a háborúban elpusztult szovjet gazdaság újjáépítéséhez nagy szüksége lett volna a nyugati, elsősorban amerikai tőkére. A szovjet külpolitikát meghatározó két fő tényező, a határok biztonsága és a világforradalmi küldetéstudat között tehát az elsőnek adott prioritást: az új háború szempontjából döntőnek vélt közép-kelet-európai kisebb országokban a Szovjetunióval baráti, sőt, legalábbis katonai és gazdasági szempontból alávetett rendszerek kialakítására törekedett. Sztálin általános elképzelése az 1939-41-es, a Molotov-Ribbentrop-paktum nyomán szerzett területek és rögzített érdekszférák megőrzése, illetve mindennek a Nyugattal való elfogadtatása lehetett. Magyarország az érintett terület perifériáján helyezkedett el, tehát nem volt elsőrendűen fontos Moszkva számára. „Baráti", vagyis az 1935-ben meghirdetett antifasiszta népfront elvei alapján létrejött koalíciós kormányt szerettek volna látni Budapesten, amely szovjetbarát külpolitikát folytat. Magyarország nem számíthatott Erdély egy részére sem (az ugyancsak vesztes Románia viszont igen). A korábbi szovjet elképzelések -- mint például egy önálló erdélyi államé 1941-43-ban vagy az egyetlen ismert átfogó szovjet béketerv, Ivan Majszkij külügyi népbiztoshelyettes 1944. januári memoranduma - is inkább megosztási szándékokat, semmint „igazságos" vagy éppen a magyaroknak „kedvező" rendezési elképzeléseket tükröztek. E tervekben a szovjet vezetés az antifasiszta szövetség fenntartásával számolt, s célul tűzte ki a volt ellenséges országok belső berendezkedésének „demokratikus" átalakítását. Ez utóbbit tartalmazta 1945 februárjában a Sztálin, Churchill és Roosevelt jaltai találkozóján elfogadott felhívás is. A Szovjetunió azonban saját befolyási övezetében olyan „demokráciák" kialakítására törekedett, amelyek formailag még éppen hogy megfeleltek a Jaltában leszögezett demokratikus elveknek, de amelyeket a valódi politikai választás, a politikai szabadságok és a képviselet elvei helyett a szovjet birodalmi-biztonsági érdekek mindenek felett álló elve irányít. Várható volt, hogy a háború végeztével Sztálin nem támogatja a teljes kommunista hatalomátvételt Magyarországon, de ragaszkodik ahhoz, hogy a helyi kommunista pártok kulcspozíciókat szerezzenek a politikai hatalomban.

Az új magyar politikai központ létrehozását előkészítő tárgyalássorozat Moszkvában zajlott, formailag Horthy Miklós kormányzó fegyverszüneti tárgyalásainak folytatásaképpen, 1944. október és december között. Két fontos potenciális szereplő, a magyar demokratikus progresszió és az angolszász hatalmak, akikkel előbbiek már a háború alatt kapcsolatot próbáltak létesíteni, nem is vettek részt ezen a tárgyaláson. Winston Churchill angol miniszterelnök és külügyminisztere, Anthony Eden (az amerikaiak ellenzése dacára) éppen a tárgyalások kezdeti időszakában adott csaknem szabad kezet Sztálinnak a híres „százalékos egyezménnyel". Ebben nyugati, illetve szovjet befolyási övezetekre osztották Közép- és Kelet-Európát. Görögország ez előbbibe, Magyarország, Románia és Bulgária az utóbbiba került, Jugoszlávia felett 50-50 százalékban oszlott meg a befolyás. Az egyezményről egymás között mint ideiglenes érvényűről beszéltek, de a megosztás a későbbiekben döntőnek bizonyult.

A Horthy megbízásából Moszkvában tárgyaló, Faragho Gábor vezette fegyverszüneti delegációt alkotó magas rangú katonatiszteknek és politikusoknak kevés elképzelésük volt a jövő Magyarországáról. Ráadásul Szálasi nyilas hatalomátvételét követően Horthy és államhatalma nem állt mögöttük többé. A szovjet emigrációban élő magyar kommunista vezetők már viszonylag kiforrottabb elvi elképzelésekkel rendelkeztek, de a gyakorlati teendőket illetően bizonytalanok voltak. 1944. szeptemberi programmegbeszéléseik során többé-kevésbé világos akcióprogramot sikerült körvonalazniuk, amelyből néhány kivételtől eltekintve ugyancsak hiányzott minden forradalmi radikalizmus. Egy demokratikus politikai szerkezet, koalíciós kormányzat képe bontakozott ki, amelyben a kommunisták részesedése és súlya nyitva maradt. Megjelölték azonban ama pontokat, amelyeken a polgári demokratikus szerkezet „túlhaladható" (a helyi igazgatást végző ún. „nemzeti bizottságok" és a földreform), illetve ahol a pozíciók megszerzése a párt számára elsődlegesen fontos (rendőrség és közigazgatás).

Az új magyar rendszer kiépítését a közvetlen szovjet katonai-taktikai érdekek is erőteljesen befolyásolták. Amíg a szovjet katonai vezetők és maga Sztálin a magyar állam és a hadsereg átállásához reményeket fűzött, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a háború előtti rendszerrel való kontinuitás elemeire, mint utóbb. A szovjetek erősen túlbecsülték a Horthy-féle delegáció katonai és politikai súlyát, és még 1944. október 15-e után hetekkel is jószerével csak velük tárgyaltak. Amikor kiderült, hogy Miklós Béla és Vörös János tábornokok felhívásai ellenére a magyar csapatok tovább harcolnak, a szovjetek „váltottak". Visszautasították Miklósék kérését, hogy hazatérve, otthoni magyar politikai erők bevonásával folytassák a kormányalakítási tárgyalásokat, egyidejűleg viszont engedélyezték a magyar kommunista vezetőknek, hogy Magyarországon megkezdjék a párt és a nemzeti függetlenségi front (vagyis a késobbi koalíció magja) megszervezését.

A tárgyalássorozat végén az otthonról időlegesen visszatért kommunisták és a szovjet vezetés (Molotov és Sztálin közremuködésével) együtt készítették elő az új rendszer közjogi szerkezetének alapvonásait és alapdokumentumait. A három fél együttesen csak egyetlen alkalommal, 1944. december 5-én éjjel találkozott, amikor a volt delegátusokra csak az alapdokumentumok és a kormány névsora fő pontjainak elfogadása maradt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány felállításáról, amelynek vezetője Miklós Béla vezérezredes lett, tagjai a volt fegyverszüneti delegáció, a felszabadított területeken talált demokrata politikusok és a moszkvai emigrációban lévő magyar kommunisták soraiból kerültek ki.

Az új politikai központ kialakításánál nem ismerték el a korábbi magyar állam legitimitását, hanem új jogforrást teremtettek. A szovjet megszállás alá került tiszántúli és Duna-Tisza-közi részeken a jobbára kommunisták szervezte nemzeti bizottságok és néhol népgyűlések „választották meg" (valójában jelölték ki) az 1944. december 21-én Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőit, akik a magyar ellenállásban részt vevő pártok és szervezetek ( Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazdapárt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt, szakszervezetek stb.) soraiból kerültek ki.

Az első négy párt képviselői a koalíciós kormányban is részt vettek. Egy az adott pillanatban tevékenykedő valamennyi politikai erőt magába foglaló ún. „széles" vagy nagykoalíció jött létre. Ez a berendezkedés egyébként a korabeli Közép-Kelet-Európa országaiban általánosnak mondható. Magyarországon a legyőzött Romániához és Bulgáriához, valamint a formailag győztes Lengyelországéhoz hasonló „új demokrácia" jött létre. Ezeket hamarosan „népi demokráciáknak" nevezték.

A „népi demokrácia" olyan politikai struktúra, mely egyszerre felel meg a szovjet biztonsági igényeknek és a jaltai felhívás követelményeinek. Az előbbit a helyi kommunista pártok Moszkvában megtervezett parlamenti és kormányzati túlsúlya és egyes fontos pozíciók (elsősorban a belügy és a közigazgatás) kommunista kézben tartása biztosította. A másodikat az egyelőre csak ideiglenesen létrehozott koalíciók, melyek reprezentálták valamennyi demokratikus párt részvételét a politikai életben. A Magyarországon 1944. december 21-én létrejött és az 1945. november 4-i választásokig fennálló rendszer teljes mértékben megfelelt ennek a követelménynek. A „népi demokrácia" lehetőséget biztosított a szovjet típusú rendszerre való áttérésre, Magyarországon azonban ezt egyelőre a bizonytalan jövőbe utalták. Sztálin 1944. december 5-én általános útmutatásként a magyar kommunisták önállóságát hangsúlyozta, de óvott a túlzott lendülettől. Úgy fogalmazott: „A szavakkal nem kell takarékoskodni, de ijesztgetni senkit sem kell. Azután, ha majd megerősödtek, lehet menni tovább." Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a kormány megválasztásán, a (megismételt) fegyverszüneti kérelem jóváhagyásán túl érdemi munkát nem végzett. Széles körű felhatalmazása alapján az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeleti úton kormányzott. Ez a törvényhozó testület nem reprezentatív volta (a kommunista és szociáldemokrata képviselők túlsúlya) és kérdéses legitimitása (választása nem volt szabályos), valamint a rendkívüli, háborús helyzetben természetesnek tünt.

A koalíciós kormányzást megkönnyítette, hogy nem volt lényeges véleménykülönbség a pártok között a legszükségesebb tennivalók és döntések tekintetében. A pártépítést a szovjet hadsereg hathatós támogatásával leggyorsabban elkezdő kommunisták által kidolgozott politikai program ("Magyarország újjáépítésének és felemelkedésének hároméves terve") belpolitikai téren polgári demokratikus, parlamentáris berendezkedést, a szabadságjogok tiszteletben tartását, a diszkriminációk (zsidótörvények) megszüntetését ígérte. Külpolitikai téren a náci Németországgal való szembefordulást, a szövetséges országokhoz való csatlakozást, megbékélést a szomszédokkal, baráti viszonyt a Szovjetunióval. Gazdasági tekintetben széles körű, de kártalanítás mellett való földreformot, egyebekben a magántulajdon és a magánkezdeményezés szabadságát, sőt támogatását tűzte ki célul, jelentős fogyasztóvédelmi intézkedésekkel, modern szociálpolitikával. Ezeket az elképzeléseket osztották nemcsak a kisgazdák, a szociáldemokraták és a parasztpártiak, de a nyilas rendszer fanatikus híveit leszámítva minden politizáló ember is.

Ami a távlati elképzeléseket illeti, ezekről a politikai pártok elképzelései jelentősen eltértek. A fasiszta pártok muködése természetesen lehetetlenné vált. De nem szerveződött újra a Horthy-korszak kormánypártja sem. A két világháború közötti konzervatív és liberális politikusok egy része elhagyta az országot, Bethlen Istvánt a szovjet csapatok hurcolták el.

Az itthon maradottak jobbára a Független Kisgazdapártban tömörültek, felduzzasztva s egyben sokarcúvá formálva azt. Ennélfogva a pártban számos elképzelés élt rövid- és hosszútávú politikai célokról. Ezek közös magja egy nyugati polgári, liberális típusú politikai berendezkedés volt, némiképpen agrárius (a hazai mezogazdaságot középpontba helyező) gazdaságpolitikával, jó szovjet kapcsolatokkal, de alapvetően a nyugati, elsősorban angol-amerikai szövetséghez való igazodással. Ezt képviselte a párt ún. centruma, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla és Kovács Béla vezetésével.

A konzervatív szárny (Dessewffy Gyula, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán) közelebb álltak a két világháború közötti „keresztény-nemzeti" gondolatkörhöz. A Független Kisgazdapárt baloldali radikálisai (Dobi István, Ortutay Gyula) viszont a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal való szövetség hívei voltak, és minél több vonatkozásban akartak szakítani a múlt rendszerrel. A Független Kisgazdapárt támogatói köre is rendkívül szerteágazó volt: zömét a birtokos parasztság és a városi középosztály adta, de megtalálható volt köztük a múlt rendszerhez valamelyet kötődő, s a kiszámíthatatlan jövőtől szorongó mindenféle ember.

A Szociáldemokrata Párt is meglehetősen megosztott volt. Fő jelszavuk szerint az Szociáldemokrata Párt "Ma a demokráciért, holnap a szocializmusért!" harcol - mindkét célt fokozatosan, s mindenekelőtt demokratikus, parlamenti küzdelmekben kívánták elérni. Az Szociáldemokrata Párt elvetett mindenféle forradalmi megoldást. A párt centrumában elhelyezkedő, irányadó politikai személyiségeik (Bán Antal, Böhm Vilmos, Kéthly Anna, Peyer Károly, Szélig Imre, Szeder Ferenc) inkább a Független Kisgazdapárthoz álltak közel. A szociáldemokraták azonban több állami beavatkozást kívántak a gazdasági életbe, agrárius vonások helyett erős szociálpolitikai hangsúlyokkal. Külpolitikai téren szintén a nyugati orientáció hívei voltak, a művelődés- és kultúrpolitikában - szemben a kisgazdákkal - a szociáldemokraták a szekularizáció (az egyház és az állam szétválasztása) következetes érvényesítését tűzték ki célul. A párt „baloldala" Marosán György vezetésével elsősorban a kommunistákkal való szoros együttműködés kérdésében állt vitában a centrummal. Az SZDP vezetőjének, Szakasits Árpádnak nem volt markáns politikai profilja, jobbára a két irányzat között egyensúlyozott. Az SZDP szavazótáborát elsősorban a képzett szakmunkások, illetve az alsó középrétegek alkották.

A nyilvánosság előtt - egyes régi szimpatizánsaik nagy megrökönyödésére - a kommunisták afféle „baloldali szociáldemokrata" programot hirdettek. Leszerelték a soraikban jelentkező „proletárdiktatúrát azonnal!" hangulatokat és az új magyar „népi" demokrácia legszilárdabb képviselőinek tüntették fel magukat. Nem tagadták, de még a szociáldemokratáknál is kevésbé hirdették a szocializmus perspektíváját. A gazdaság minden területén jelentős állami szerepvállalást, beavatkozást sürgettek. Külpolitikai téren azonban nyíltan és félreérthetetlenül a „felszabadító" Szovjetunió felé való orientációt képviselték. A Moszkvából hazatért kommunista vezető mag a nyílt politikai vitáknál jóval többre tartotta a politikai pozíciószerzést, elsősorban az államhatalom kulcspozícióinak, a rendőrségi-állambiztonsági, közigazgatási vezető helyek megszerzését. Az MKP végső célja az ország szovjetizálása maradt, ezt azonban egyelőre titkolták. Valójában azonban a többnyire Moszkvából hazatért vezetők (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Nagy Imre) és a hazai illegális mozgalomból kiemelkedett káderek (Rajk László, Kádár János, Kovács István, Péter Gábor) meg voltak győződve a szovjet típusú berendezkedés egyedül üdvözítő mivoltáról. A kommunistáknak hamar széles körű támogatói tábora alakult ki a városi munkásság (jórészt képzetlenebb), a falusi szegénység és az értelmiség köreiben. Az MKP megnyert sok a vészkorszakot túlélt zsidó származásút, de soraiba fogadta a hazai szélsőjobboldal korábbi támogatóinak tömegeit is (ezeket nevezték „kisnyilasoknak"). Őket támogatta ezen kívül egy sor olyan ember, aki egyáltalán nem értett egyet politikájukkal, de ilyen vagy olyan okból úgy vélte, övék a jövő. A kommunistákat kiemelten támogatták a szovjet katonai hatóságok. Minden pártban működtek közép-, de legfelső szinten is kommunista szimpatizánsok, akik közül egyik-másik titokban az MKP-ba is belépett (ezeket nevezték kriptokommunistáknak).

A Nemzeti Parasztpárt a háború előtti népi írói mozgalom eszmei alapján szerveződött politikai erővé, eklektikus - agrárius, központosító, ugyanakkor hangsúlyozottan „harmadikutas" - antikapitalista - politikai programmal. Elsősorban Magyarország mezőgazdaságának fejlesztését szorgalmazták, az újonnan földhöz juttatott kisbirtokos parasztságra alapuló társadalmi berendezkedést képzeltek el, aktív állami szerepvállalással. A parasztpárt erősen hangsúlyozta nemzeti jellegét, szélsőségesen németellenes nézetek is előfordultak - a párt hangsúlyozta leginkább, hogy a hazai németséget az utolsó emberig ki kell telepíteni Németországba. A Nemzeti Parasztpártot a közvélemény jelentős része a kommunisták segédcsapatának tartotta. Programjuk valóban több szempontból nagyon hasonlított egymásra, holott vezetői jelentős része (Kovács Imre, Farkas Ferenc vagy a párt arculatának formálásában részt vevő Bibó István) erősen tartott az ország szovjetizálásától.

Többségükben írók, értelmiségiek lévén (az NPP vezetője Veres Péter volt, de a pártban igen fontos szerepet játszott Darvas József és Erdei Ferenc, sőt egy ideig Illyés Gyula is), a parasztpárt vezetői kevés gyakorlati politikai tapasztalattal rendelkeztek. A párt elsősorban a szegényparasztságban és a vidéki értelmiségben számíthatott jelentős számú támogatóra.

A Horthy-rendszer liberális ellenzékét tömörítő Zsolt Béla vezette Polgári Demokrata Párt a klasszikus nyugati demokrácia azon híveit tömörítette, akiknek számára a Kisgazdapárt túlságosan nacionalista, klerikális és agrárius volt. Az egykor Jászi Oszkár-fémjelezte polgári radikalizmus folytatójaként lépett fel a Magyar Radikális Párt .E két párt alapvetően városi, vagy inkább fővárosi kispolgári-értelmiségi bázisa számban jelentősen elmaradt a négy előbb említett párttól.

A politikai pártok tagjainak összlétszáma milliós nagyságrendű volt (1945 nyarán a Kisgazdapárt 900 ezer, az SZDP 350 ezer, az MKP 300 ezer, a NPP közel 200 ezer, a PDP 50 ezer tagot számlált). A pártokon kívül jelentős politikai szerepet játszottak a szakszervezetek is, melyek hagyományosan összeforrtak a Szociáldemokrata Párttal. 1945-ben viszont mind jelentősebb kommunista térnyerés kezdődött a szakszervezeti vezetőségekben, míg végül a két munkáspárt megállapodott a pozíciók fele-fele arányú megosztásában.

A politikai élet jelentős tényezőivé váltak az egyházak is, elsősorban a legtöbb hívőt magáénak tudható katolikus egyház. XII. Pius pápa 1945-ben Mindszenty József veszprémi püspököt nevezte ki a magyar katolikus egyház fejévé.

Az új esztergomi érsek a háború végén szembeszállt a nyilasokkal, ugyanakkor konzervatív legitimista (királypárti) nézeteket vallott. Bizalmatlan volt általában a demokrácia intézményeivel szemben, a kommunistákkal pedig a legélesebben szemben állt. A keresztény irányzatú politika 1945-ben nem szerveződött külön, nagy erejű párttá. Barankovics István keresztényszociális színezetű, elkötelezetten demokrata Demokrata Néppártját Mindszenty nem támogatta, inkább a sokszínű Kisgazdapártba helyezte reményét.

A politikai tevékenység tömegeket mozgósító ereje azt jelezte: a magyar társadalom megpróbált gyorsan túllendülni az 1944-es megrázkódtatáson. Pedig a sokk óriási volt: a bombázások, a német megszállás, a soha nem tapasztalt totális háború mindennapi valósága, az országon több mint fél év alatt átgázoló front, a nyilas rémuralom, majd a harcoló alakulatokat követő szovjet megszálló csapatok rablásai és erőszakoskodásai valósággal letaglózták a lakosságot.

1945 tavaszán az országból hiányoztak a deportált és megsemmisítő táborokban elpusztult zsidók, a szovjet hadifogságba kerültek, a nyugatra visszavonult hadsereg és sok-sok elmenekült polgár, a szovjet megszállók által „málenykij robotra" elhurcolt tízezrek. Ugyanakkor a megszállókon kívül menekültek százezrei érkeztek az országba Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából, akik a visszarendezkedő, bosszúra szomjas szomszéd államok hatóságaitól rettegve hagyták el lakóhelyüket. A háború iszonyatos emberi, anyagi és erkölcsi veszteségei ellenére az újrakezdés lehetősége még azokat is magával ragadta, akiket amúgy óvatossá vagy éppen borúlátóvá tett a szovjet megszállás.

A lakosság szinte kivétel nélkül örült a háború végének, de inkább gondolta azt (a rettegéstől és a halálfélelemtől való) megszabadulásnak, mint felszabadulásnak. Az emberek nagy része örült a közélet új szabadságainak, a demokrácia intézményeinek, alaposan kivette részét a romeltakarítás és az élet újraindítása munkáiból - de félt az ismeretlentől, a kommunista hatalomátvételtől.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány által Moszkvába kiküldött delegáció nevében Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. január 20-án írta alá a magyar fegyverszüneti egyezményt.

Ennek értelmében a magyar közigazgatást és fegyveres erőt az 1937. december 31-i határok mögé kellett visszavonni, a Horthy-korszak végén elért „országgyarapítások" elenyésztek. Az új kormány intézkedései felett a Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta a felügyeletet. Bár a SZEB-ben helyet kapott valamennyi szövetséges nagyhatalom, gyakorlatilag a szovjet elnök, Vorosilov marsall szava döntött mindenben. Magyarországot a fegyverszüneti egyezmény 300 millió dolláros jóvátétel megfizetésére kötelezte, amely a háborús pusztulás körülményei között jelentős gazdasági megterhelést jelentett. A szerződéssel azonban Magyarország megszűnt hadviselő fél lenni, és teljes nemzetközi elszigeteltsége valamelyest oldódott.

Magyarország államformája egyelőre - 1946-ig változatlanul - királyság maradt. A régi közigazgatási szerkezetet sem változtatták meg, ezt az orosz katonai hatóságok is kifejezetten így akarták. A helyi képviselőtestületek „újjáválasztását" azonban a háborús szükséghelyzetben a koalíció pártjaiból alakult nemzeti bizottságok végezték. A központi államigazgatás és az új államhatalom intézkedéseit tehát a látszatra „közvetlen, demokratikus", valójában azonban koalíciós pártösszetételű nemzeti bizottságok ellenőrizték, gyakorta felül is bírálták, míg az ország teljes felszabadítását követően háttérbe nem szorították őket.

A fegyverszüneti egyezmény előírta Magyarország bekapcsolódását a náci Németország elleni háborúba. A hadsereg felállítása azonban az európai háború befejeződéséig kevéssé haladt előre; a szovjetek a megegyezés ellenére csak vonakodva engedtek át hadifogolycsoportokat a magyar hadseregnek. A végül megszervezett két hadosztályt csak front mögötti rendfenntartó feladatokkal küldték ki Ausztriába. Gyorsabban haladt a rendőrség szervezése, amely a következő években a legfontosabb fegyveres erő maradt. Az MKP azonnal elfoglalta a Belügyminisztérium és a rendőrség - elsősorban a politikai osztályok - kulcspozícióit és a szervezést is majdhogynem belső pártügynek tekintette.

A kormány a háború következtében teljesen megbénult nemzetgazdaság és közigazgatás újraindítását tekintette fő feladatának. Nagy mértékben nehezítette helyzetét, hogy a háborús pusztítás és a német-nyilas kiürítés után az ország kirablása folytatódott: a szovjetek az országban található német javakat, mint hadizsákmányt elszállították, tízezrével hurcolták el a polgári lakosságot hadifogságba és kényszermunkára, s a működő termelőberendezéseket a szovjet hadigépezet igényei szerint működtették. A közellátás rendkívüli nehézségekkel küzdött, különösen a városokban, s hamarosan elkezdődött a pénz elértéktelenedése, az infláció.

Viszonylag eredményesebb volt a kormány két másik, alapvető fontosságú területen. 1945. március 17-én rendeletet alkotott a földreformról a Nemzeti Parasztpárt és a kommunisták közösen kidolgozott tervei alapján. Néhány hét alatt - jól szervezett központi kampány és a helyi földigénylők közreműködése nyomán - elkobozták és felosztották a hazaárulónak nyilvánított személyek, nyilas párttagok, Volksbund-tagok összes földjét, igénybe vették (kártalanítás ígéretével) a 100 katasztrális holdon felüli nagy- és középbirtokokat és a 200 holdon felüli parasztbirtokokat. 650 ezer igénylő között mintegy 3,3 millió katasztrális holdat osztottak szét.

Már 1945 elején megkezdődött a háborús bűnösökkel szembeni számonkérés, amelyre a kormány különleges intézményrendszert, a népügyészségek és a népbíróságok rendszerét hozta létre. A következő években egyedül a népbíróságok több mint 27 ezer személyt ítéltek kisebb-nagyobb büntetésekre; ebből mintegy 190 személyt végeztek ki. Népítéletekre Magyarországon nem került sor. Az ugyancsak újonnan szervezett igazoló bizottságok felülvizsgálták a közszféra valamennyi alkalmazottjának háború előtti és alatti politikai magatartását.

1945 áprilisában az ország területének egészéről kiszorították a német csapatokat. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Debrecenből Budapestre költözött, s a következő hónapban a világháború - legalábbis Európában - véget ért.

Az ideiglenes berendezkedést - bel- és külpolitikai tekintetben egyaránt - végleges igényű szerkezetekkel kellett felváltani. Az első feladat parlamenti és önkormányzati választásokkal, új alkotmány és alapvető törvények elfogadásával, a második az ország nemzetközi beilleszkedését szabályozó békeszerződés és nemzetközi egyezmények aláírásával teljesült volna.

A parlamenti és önkormányzati választásokat sürgette az a tény is, hogy a törvényhozás 1944-45-ben nem szabályos választások eredményeképpen kezdte meg munkáját. (Az 1944. decemberi Ideiglenes Nemzetgyűlésben a mandátumok 38 százalékával az MKP volt messze a legnagyobb párt, a kisgazdák 25 százalékot mondhattak magukénak; 1945 tavaszán az újonnan felszabadult területekről „behívott" képviselők arányszámait pártközi megegyezés szabta meg.) A kezdeti erőviszonyokat 1945 nyarán még inkább a kommunisták és a baloldal felé tolta az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 júliusi átalakítása. Mindezt a jaltai elvekre hivatkozva a nyugati hatalmak többször szóvátették. 1945 nyarán éles hangú tiltakozást jelentettek be a szabadkereskedelmi elvekkel ellentétes magyar-szovjet gazdasági egyezmény ellen is.

Rákosi már 1945. május elején felvetette a választások megtartásának gondolatát. Úgy vélte, a választástól nem nem kell félni, mert „ha jól megcsináljuk, az kolosszális kommunista-szociáldemokrata sikert fog mutatni". A szociáldemokratákkal közösen elérhető többségben július elején sem kételkedett. Augusztus végén úgy vélekedett, hogy a szociáldemokratákkal együtt Budapesten „70 százalék lesz, talán több, talán kevesebb". Ezek az optimista előrejelzések nyilván eljutottak Moszkvába, igaz, reálisabb értékelések társaságában, de annyi hatást mégiscsak elértek, hogy a szovjet képviselők nem foglalkoztak túl sokat a későbbi választási „blokk" kérdéseivel. Rákosi visszaemlékezése szerint ugyan „Sztálin a választáskal kapcsolatban azt javasolta, hogy ha csak egy lehetőség van, a Függetlenségi Front pártjai egyezzenek meg előre a mandátumok elosztásában és induljanak közös listán. Ezzel részben a választási agitáció elmérgesedését vélte megelőzni, meg enyhíteni annak a sötétbe ugrásnak bizonytalanságát, amelyet ilyen viszonyok között a választás jelent". A szovjetek demokrácia helyett „népi demokráciát" láttak volna szívesen Magyarországon is, de a nyugattal való konfliktusok nélkül.

Az MKP is akart közös listát - de a saját és általában a munkáspártok sikerében bízva - csupán a Szociáldemokrata Párttal. Ezt az egységfrontot elégségesnek tartották ahhoz, hogy a választásokon többséget szerezzenek. 1945 októberében megtartották a nagy-budapesti helyhatósági választásokat - a parlamenti választások „főpróbáját". A közös listához a szociáldemokrata legfelső vezetés csak nagyon nagy viták után, a párton belüli demokrácia elveit megsértve, járult hozzá. Ezek után csak részben okozott meglepetést, hogy a választást a Kisgazdapárt nyerte 50 százalékot meghaladó eredménnyel, az „egységfront" alig 43 százalékot kapott.

Most már a derűlátó magyar kommunista előrejelzésektől megtévesztett szovjet vezetés is észbe kapott. Vorosilov marsall, a SZEB elnöke Sztálin utasítására javaslatot tett arra, hogy a négy kormányzó koalíciós párt közös listán induljon a választáson, és egyezzenek meg előre a mandátumok elosztásában is. A magyar pártok vezetői komoly nyomás alá kerültek. Vorosilov hajlandó lett volna a mandátumok csaknem felét (47,5 százalékát) a kisgazdáknak „adni". A nyugati hatalmak tiltakozása, valamint a Kisgazdapárt bázisának és vezetőinek fellépése végül megakadályozta a közös listát, illetve a választási blokkot. A SZEB, illetve a Szovjetunió „belement" a rendes választásba, hogy ne kockáztassa Magyarország miatt a Nyugattal való együttműködést.

Ezek után a Függetlenségi Front pártjai előre megállapodtak a széles koalíciós kormányzás fenntartásában, de külön indultak az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon. Ezen - a magyar történelem addigi legdemokratikusabb választójogi rendszere alapján - csaknem 5 millió választó adta le szavazatát az egyes pártok területi listáira. A feloszlatott fasiszta pártok a háború előtti jobboldali pártok tagjaitól és a háborús bűnösöktől eltekintve minden 20 éven felüli magyar állampolgár választhatott, nemtől, vagyontól, iskolázottságtól függetlenül.

A szavazatok megoszlása a következő volt:

FKGP 57,0 %

SZDP 17,4 %

MKP 16,9 %

NPP 6,9 %

PDP 1,6 %

Az 1945. november 4-i parlamenti választások pillanatában új politikai helyzet állt elő Magyarországon. Amíg Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban és Jugoszláviában a különféle politikai erők választási szövetségben, „blokkban" indultak az így legfeljebb szavazásnak nevezhető választásokon, addig Magyarországon valóságos választásra került sor. Ez azt jelentette, hogy hiába deklarálták a pártok előre, hogy a koalíciós kormányzás a választás eredményeitől függetlenül fennmarad, az addigi ideiglenes koalíciót valóságos, legitim parlamenti erőviszonyokra alapozott koalíció váltotta fel (történetesen, a nemzeti feladatokban megmutatkozó egyetértésnek megfelelően: nagykoalíció). Magyarország a Szovjetunió még mindig „differenciált" befolyási zónájában; a zóna peremén, afféle „közbülső" pozícióban lévén, nem tartozott azon országok sorába, ahol a szabad választás megengedhetetlen. Ugyanakkor a későbbi években Moszkvában egyértelműen a magyar kommunistákat, személy szerint Rákosit hibáztatták azért, hogy a választásra ily módon kerülhetett sor.

A választás eredménye megmutatta, hogy a magyar társadalom aktívan kívánja befolyásolni saját sorsát. A részvétel több mint 90 százalékos volt. A szavazatok megoszlása arra vallott, hogy az emberek többsége egyetért valamifajta változással, hiszen feltehetőleg a Kisgazdapártra szavazók jelentős része sem akarta a Horthy-rendszer, az „úri Magyarország" továbbélését. A radikális változtatások hívei kisebbséget alkottak, hiszen a kommunistákra, valamint a parasztpártra leadott voksok együttesen sem érték el az összes szavazat egynegyedét. (Az MKP választási agitációjában ráadásul óvakodott a szélsőséges kijelentésektől.) Az emberek többsége a demokrácia és a szociális gazdálkodás, valamint a magyar hagyományok és a nyugatos orientáció valamiféle keverékét, közbülső úton járó „híd-Magyarországot" látott kívánatosnak, egyszersmind reálisnak. Nyilvánvalóvá vált azonban az is, hogy a radikális baloldal rövid idő alatt láthatólag jelentős tábort szerzett. A háború eseményeiből nagyon sokan, elsősorban fiatalok azt a következtetést vonták le, hogy ilyen méretű katasztrófa után csak a mindennel, de legalábbis a lehető legtöbb dologgal való szakítás jelenthet megoldást.

Amint a választás lezajlott, s megkezdődtek a kormányalakítási tárgyalások, a Szovjetunió durván beavatkozott azok menetébe azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy a kialakult parlamenti erőviszonyokat a kormány összetételével azonnal „korrigálja". Noha a győztes Kisgazdapárt távolról sem törekedett győzelme teljes kihasználására, de magának, pontosabban a kommunistákkal szemben igen kritikus Kovács Béla főtitkárnaknak szerette volna fenntartani a belügyminiszteri pozíciót. Molotov (Sztálinnal és a Politikai Bizottság tagjaival történő tanácskozás után) háromelemes utasítást küldött Vorosilovnak: „...ragaszkodjunk ahhoz, hogy a kommunisták megkapják a belügyminisztériumot", „Javasoljuk, hogy pótlólag létesítsenek két miniszterelnök-helyettesi posztot azzal, hogy ezeket kapják meg a kommunisták és a szociáldemokraták", „A fő figyelmet fordítsa arra, hogy biztosítva legyen, az új magyar kormányba a kisgazdapárt és a szociáldemokraták részéről olyan emberek kerüljenek, akik személy szerint is elfogadhatók a szovjet kormány számára".

A szovjet intervenció teljes sikerrel járt. Abszolút többsége birtokában formailag a Kisgazdapárt egyedül alakíthatott volna kormányt. Az említett megállapodás eredményeképpen azonban meg kellett elégednie a kormányfői tisztséggel, a párt elnöke, Tildy Zoltán lett a miniszterelnök. Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád (a kommunistákhoz húzó kisgazda Dobi István társaságában) államminiszterként a kormány tagjai lettek. A miniszteri tárcák többségét ugyan kisgazda politikusok töltötték be, de az MKP megszerezte a kulcsfontosságú - a közigazgatást és a rendőrséget felügyelő - belügyminisztériumot (a miniszter Nagy Imre korábbi földművelésügyi miniszter lett).

1946. február 1-jén a Nemzetgyűlés elfogadta a köztársaság kikiáltásáról szóló törvényt. A politikai pártok körében szinte közmegegyezés uralkodott a kérdésben. Mindszenty József esztergomi érsek a kérdés elnapolását javasolta, vagy ha ez nem lehetséges, az államforma kérdéséről népszavazás kiírását. Erre azonban nem került sor. A kisgazdapárt erős köztársasági elnöki rendszert szeretett volna bevezetni, ezt azonban a többi pártok, elsősorban a kommunisták sikeresen megakadályozták. (Rákosi a vitában azzal érvelt, hogy így túl nagy hatalom kerülne egy ember kezébe.) Az 1945-ös nemzetgyűlés nem alkotott új alaptörvényt, az államformáról szóló 1946. évi I. tc. azonban lényegében alkotmánynak tekinthető, szabályozván az elnök, a törvényhozás és a kormányzat jogkörét és kapcsolatait. Az elnök befolyása az államügyekre és a törvényhozásra nem vált jelentőssé. Magyarország köztársasági elnökévé a parlament Tildy Zoltánt választotta, akitől Nagy Ferenc vette át a kormányfői tisztet.

Amíg Tildy a kommunistákkal kapcsolatosan rendkívül óvatos, s a magyar demokrácia jövőjét illetően szkeptikus volt, addig Nagy Ferenc a nyugati típusú demokrácia hívének számított, s őszintén hitt abban, hogy a békeszerződés után a szovjet csapatok kivonulása megteremti a feltételeket a demokrácia megteremtéséhez.

1945-46-ben, ha nem is minden vonatkozásban, de kialakulni látszott egy demokratikus és független Magyarország. Jelentősnek mondható sikereket könyvelhetett el gazdasági téren: az újjáépítés erőfeszítései nyomán növekedésnek indult a gazdaság, javult az ellátás és 1946. augusztus 1-jén a forint kibocsátása véget vetett a rekord méretű inflációnak.

A stabilizációról szóló kommunista, illetve szociáldemokrata-kisgazda elképzelések között jelentős különbség volt. Előbbiek nélkülözhetetlennek tartották a külső segítséget (hitelt), utóbbiak kizárólag belső erőforrásból kívánták megteremteni az értékálló pénzt. Az értelemszerűen nyugati (amerikai) hitelfelvételt a Szovjetunió élesen ellenezte, így maradt a kommunista út. Ez viszont a lakosság igen erőteljes megsarcolásával, egyidejűleg a meglévő készletek és eszközök erőteljes állami koncentrációjával járt együtt. Az azóta is világrekordot jelentő infláció (az árakat pengőben már meg sem volt érdemes adni, a lakosság a több tucat nullával leírható számokat tartalmazó bankók használata helyett áttért a cserekereskedelemre) az MKP tudatos gazdaságpolitikája is volt, út az államosításokhoz.

Az a (politikai) demokrácia, amely az 1945-ös választások eredményeképpen létrejött, nem volt hosszú életű. Először is megszületése pillanatában (a kormányalakítás során) „visszaépítették" bele a „népi demokrácia" sarkalatos elemeit, a kizárólag kommunista, s így törvényen kívül álló belügyminisztériumot és a színfalak mögötti pártközi egyeztetést. A köztársaság kikiáltása, a köztársasági elnökről és az emberi-politikai jogokról szóló törvények így is a háború utáni magyar demokrácia a térségben kivételesnek számító alkotásai; bár igen korlátozottan érvényesültek, a magyar politikai kultúra fontos hagyományai. Nem véletlenül hivatkoztak rájuk annyiszor az 1989-90-es demokratikus átmenet során.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. december 1. péntek
Utolsó módosítás: 2001. január 16. kedd
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére